Buzológia

Ez a szó az angol gay and lesbian studies magyar megfelelője. Az alábbi szövegben ennek a buzológiának, a meleg mozgalmaknak, ha tetszik, a szexualitásról szóló egész diskurzusnak az egyik előfeltevésével szeretnék foglalkozni: azzal, hogy miért feltételezzük ugyanazt a késztetést az egyes esetekben megfigyelhető homoszexuális viselkedések mögött. Történelmi összefoglalóval kezdem, melyben azt tárgyalom meg, hogy a mai hetero-, homo- illetve biszexualitás fogalmunk nem olyan régi, mint pl. a ló fogalmunk, hanem a felvilágosulás idején kezdődő folyamat eredménye, előtte nem is ismerték. Ha ez így van, akkor ugye lehet, hogy nem is jól gondoljuk, hogy van olyan, hogy homo-, bi- meg heteroszexualitás mindenkiben jelenlévő módon. Mondok néhány hipotetikus példát arra, hogyan tulajdonítunk mai gondolkodásunkkal akár ezerféle dolgot is helytelenül ezeknek a soha meg nem kérdőjelezett nemi irányultságoknak. Végül azt taglalom, milyen negatív hatása van a szexuálpolitikára annak, hogy mindenkiben feltételezzük a homo- illetve heteroszexualitás előre kiadagolt mennyiségét.

Ha valaki azt mondja magáról, hogy meleg, ez nekem azt jelenti, hogy fontosnak tartja a szexuális viselkedését, és úgy gondolja, hogy a viselkedése nem véletlenek egymásutánja vagy ismétlődése, hanem egy benne meglévő, többé-kevésbé állandó tulajdonság megnyilvánulása. Ugyan Kinsey a szexuális viselkedést mérte, mégis furcsa módon felmérései óta úgy gondoljuk, hogy a buzikban és biszexuálisokban 1-től 7-ig akárhány homokszem lehet, és a homokszexuális ember viselkedése ennek a többé-kevésbé állandó tulajdonságnak a következménye. A meleg identitás az általam elképzelt közfelfogás szerint tehát valami öröklött vagy tanult meleg lét közvetlen következménye, de minden esetre olyan értelemben Istentől való, örök dolog az identitás is, meg a buziság is, hogy tulajdonképpen nem mi, földi halandók választottuk.

A homoszexualitás, mint tulajdonság, s nem mint viselkedés gondolata valamikor a XIX. sz. közepe táján kezdett formát ölteni. Ekkor kezdik használni a homoszexualitás és az inverzió szavakat, ami úgy tűnik, hogy egy bizonyos fordulópontot jelöl (Jeffrey Weeks: Discourse, desire and sexual deviance: some problems in a his tory of homosexuality, in: Jeffrey Weeks: Against Nature, Rivers Oram Press, 1991, London): a személy szexualitása egyrészt orvosi tényező lesz, a bűn kategóriából a betegség kategóriába kerül; másrészt többé-kevésbé állandónak kezdik tételezni. E kettős változás szép illusztrációja Benkert Károly, aki 1869-ben találta ki a homoszexualitás szót azzal a céllal, hogy ezentúl az általa megalkotott homoszexuálisokat ne ítéljék el a bíróságok, arra való tekintettel, hogy állapotuk állandó, és nem szabad elhatározásukból szexelnek úgy, ahogy. A szodómia mindenkiben jelenlévő kísértés volt, melynek vagy engedett, vagy nem, a szodomita tehát bűnös volt és nem beteg. A homoszexualitás ettől nemcsak abban tért el, hogy egy külön csoport tagjait jellemezte, hanem abban is, hogy differenciálta a szodómia korábbi fogalmát. Míg a szodómia állat és ember között is létrejöhetett, illetve adott esetben a terméketlen szex bármely formáját magába foglalhatta (ibid.), a homoszexualitás két férfi szexuális együttlétét illetve a bennük lévő tulajdonságot takarta.

Izgalmas az a kérdés, vajon miért pont ebben a történelmi időszakban születik meg a homoszexualitás. A korszak mintha túlszexualizált lenne. Gondoljunk csak bele, milyen szexuálisan túlfűtött gondolkodásmód kellett ahhoz, hogy a Viktória korabeli Angliában a zongoralábakra zoknit húzzanak, hogy ne látszódjon ki azok bokája. Úgy tűnik, az eddig viszonylag intim ügynek kezelt szexualitást valamiért csak most éri el a magánszférát is nyilvános diskurzus tárgyává tevő moralizálás és pszichologizálás. Ettől természetesen a szex magán jellege megmarad, de mint mindenről, a magánszféráról is nyilvános vita bontakozik ki, melynek kezdeti jele a polgári regény megjelenése jó egy évszázaddal hamarabb.

Ezeket a változásokat illik gazdasági változásokhoz csatolni. A mezőgazdaság szintén kb. egy évszázaddal korábban Nyugat-Európában kezdődő iparosodásával egyre jobban csökken az éhínségek előfordulása. Ekkor terjed el pl. a cukorrépa, mely olcsó és mindenki számára elérhető cukrot biztosít az addigi drága nádcukorral szemben. 1845-ben Írország fele elnéptelenedik a nagy éhínség hatására, de az éhínség koreográfiája nagyban eltér a középkoriakétól. Ugyan magának Írországnak a mezőgazdasága talán nem iparosodott, és ezért is sújtja olyan erősen a burgonyatermés elvesztése, mégis elsősorban a magas behozatali vámok miatt nem jut élelemhez az ország, és nem azért, mert hiányzik egy jól működő kereskedelem és mezőgazdaság, mely Európából vagy a gyarmatbirodalomból nem tudja kitölteni az annak másik végén keletkezett hiányt.

Ahogy a biztos élelem-utánpótlás érzete egyre elterjedtebb lett, úgy vált egyre kevésbé szükségessé, sőt egyre problematikusabbá a sok gyermeket előíró etikai és törvényi előírások megtartása. Az ótestamentumi és a nyomukban létrejött keresztény szexualitásra vonatkozó törvények egytől egyig a becsúszott gyerekekre apellálnak. Ha valaki akkor gyakorolja az abortuszt, a megszakított közösülést, a maszturbálást, a szodómiát (beleértve a homoszexuális aktusokat) amikor neki tetszik, akkor nagyrészt azok a gyermekek fognak megszületni, akiket beterveztek. A jobb életkörülmények miatt valószínűleg kezdték úgy érezni az emberek, nem kell egyfolytában gyerekeket csinálni ahhoz, hogy sokasodjanak és benépesítsék az egész földet. Ekkortól már nem lehet azon az ideológiai alapon megtiltani az embereknek a családtervezést, hogy az az emberiség kihalásához, Isten tervének megfenekléséhez vezetne.

Ugyanakkor, amikor széles tömegek számára lesz elérhető a biztos élelem-utánpótlás, a termelés szerkezete is megváltozik. A nem ipari jellegű társadalmakban, pl. a középkorban, a gyerekek viszonylag hamar munkába álltak (egy 6 éves ember már felnőttnek számított), tehát érdemes volt a családot minél nagyobbra duzzasztani, hogy a sok ember sokat termeljen. Az ipari társadalmakban ez az idő kitolódik, mert több tanulást igénylő, speciális szaktudásra van szükség. A taníttatást ugyanakkor meg is engedhetik maguknak az emberek, hisz kisebb halandóság mellett kisebb a valószínűsége, hogy nem térül meg az anyagi és érzelmi befektetés. Ilyen viszonyok között a család nem akkor lesz kifizetődő gazdasági (sem pszichológiai) szempontból, ha minél több gyermeket termel, akiket egymás után sokáig kell iskoláztatni, miközben azok a viszonylag kevés termelő nyakán élősködnek; hanem akkor, ha kevés, de jól működő, jó minőségű egyedet állít elő, akik ugyan hosszú ideig tanulnak, de az általuk hozott hasznot nem kell az újabb és újabb porontyok iskolázására fordítani.

Megkezdődött tehát a születésszabályozással kapcsolatba hozható szexuális viselkedések körüli vita. Nem csoda, hogy a prostitúció, mint vitatéma, olyan előkelő helyet foglalt el, mint amilyet. A prostituáltaknak ugyanis nem volt meg a lehetősége arra, hogy a családokhoz hasonlóan önmegtartóztatással, legális és erkölcsös úton gyakorolják a születésszabályozást.

A nők szexuális igényeiről ugye nem kell említést tennünk: ők, ha meg is tartóztatták magukat, úgyis azt tanulták, hogy a férjüknek engedelmeskedniük kell. A nőknek különben sem kellett élvezniük a szexet, a sokasodjatok és szaporodjatok modell szerint is elég volt, ha tűrték, hogy a férfiak beléjük spricceljenek. A férfiakat tehát meg sem tanították az örömszerzésre, a nők valószínűleg nem értékelték nagyra a szexet, nem volt olyan nehéz lemondaniuk róla. Ilyen körülményekkel magyarázható, miért csak a XX. sz. második felében, a nők élvezetre való hajlamának kinyilvánítása után, a férfitest szexualizálásával alakult ki a nőihez alig hasonlító férfiprostitúció.

Hogy aztán miért pont az azonos neműek közti szex és a prostitúció került ki a ma is még leginkább megbélyegezettként a családon belüli születések számát szabályozó cselekedetek körül kialakult vitából, annak okait én most nem kísérlem meg feltárni. Inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mindkét esetben külön kasztot alkotnak a prostituáltak, illetve a melegek, aminek - legalábbis a melegek esetében - nem kellene szükségszerűen így lennie. A prostitúció és a férfiak közötti szex is azért virágzott minden tiltás ellenére, mert meg kellett őrizni a család vérvonalát. Ezt úgy látták biztosíthatónak, ha a nők szűzen mentek férjhez. Mint már említettem, nem volt társadalmi igény arra, hogy a nők élvezzék a szexet, így a házasságra váró nők szexuális vágyait nem kellett kielégíteni. Nem úgy a férfiakét, akik a házasság előtt, illetve a javuló gazdasági körülmények közepette a gyerekszám alacsonyan tartása érdekében a házasságon kívül, prostituáltakkal, más férfiakkal és egyéb, itt most nem tárgyalt módokon elégítették ki szexuális vágyaikat.

Kérdés, hogy miért éppen az történt, hogy a prostituáltakat kezdték inkább használni a férfiak, és nem az, hogy a férfiak közti szex vált általánossá. Nem tudom, de annak alátámasztására, hogy másként is történhetett volna, ott vannak az iszlám társadalmak. Ezek egy jó részében mintha egészen máshogy alakult volna a helyzet. A férfiak közti szex hallgatólagosan megengedett egészen addig, amíg a nők nem elérhetők. A nők viszont sokkal inkább szentek. Az egyik oka, hogy miért pont így alakult, lehet, hogy az iszlám és a kereszténység különbsége. Míg az iszlámból nem világos, hogy két egymással szexelő férfi közül csak azt kell-e bünteti, akibe behatolnak, az ószövetségi és a rá épülő keresztény joggyakorlat úgy általában két férfi közt bünteti a szexet. Bizonyos területeken úgy tűnik, a két férfi által véghezvihető végtelen fajtájú szexuális aktusból csupán egyet, és ott is csak az egyik felet, míg a kereszténység az összeset rendeli büntetni.

Egyébként is, az iszlám eleve sokkal liberálisabb a szexszel kapcsolatban, a Próféta kifejezetten jó dolognak tartotta, míg a keresztények szerint a cölibátus a legerkölcsösebb dolog. De a szexuális bűnök büntetése is sokkal szabadabb: értelmezés kérdése, hogy egy férfi férfiakkal vagy állatokkal folytatott szexuális kapcsolata vétség vagy főbenjáró bűn. A házasság előtti és az azon kívüli szex azonban egyértelműen azonosíthatóan viszonylag nagy bűn, bár nehéz bizonyítani, és van egy intézmény az iszlám jogban, a meghatározott időre, pénzért kötött házasság, mely gyakorlatilag legalizált prostitúciót jelent. A Korán eljárási törvényei is megkönnyítik mind a házasságon kívüli és azelőtti szexet, mind a két férfi közti szexet: négy tanú egybehangzó vallomása alapján lehet csak valakit ilyesmiért elítélni, ha pedig nem sikerül négy tanút találni, a vádaskodót kell megbüntetni. A férfiak közti szexet még az is megkönnyíti, hogy ha valakit rajta is kapnak ilyesmin, ha bűnbánatot gyakorol (azt mondja: Jaj, jaj, nem kellett volna ilyesmit tennem, de tényleg, komolyan, Allahra!), akkor nem büntethető. Mindezt - úgy tűnik - ráadásul még normaként el is fogadják ezek a társadalmak, tehát nemcsak hogy meg nem büntetik, de meg sem vetik az ilyen embereket. Összefoglalva: a férfiak közötti szexre sokkal több legális és a társadalom által elfogadott mód nyílik, mint a keresztény (alapú) társadalmakban.

Jézus viszont a maga Az vesse rá az első követ kezdetű mondatával, lehet, hogy valamilyen alapot biztosított arra, hogy a kereszténység inkább bocsánatos bűnnek tekintse a prostitúciót, mint a buzulást, amit (az utóbbit) ugye a Bibliában nem feloldozás, hanem Szodoma elpusztítása követ. (Örülnék, ha valaki fűzne ide valamilyen kommentárt arról, hány millió nőt égettek meg boszorkányként prostitúció miatt, tehát lehet, hogy mégsem voltak olyan fene toleránsak az emberek a prostitúcióval kapcsolatban. Bár pl. volt arra lehetőség, hogy egy nő zárdába vonuljon, és ezzel megváltsa legalábbis a földi üdvösségét. Ugyanilyen történetekre meg férfiakkal szexelő férfiakkal kapcsolatban nem emlékszem, bár lehet, hogy ez meg csak az azonos nemű emberek közti szexualitásról való hallgatás általános ködébe vész - szóval van itt még mit kutatni meg gondolkozni.) Talán mindezt nem a kereszténység tette, csak lehetővé tette, terelte. Lehet, hogy ez hatott afelé, hogy inkább a prostituáltakat használták a férfiak a házasságon kívül a szexuális vágyaik kielégítésére, és nem egymást.

Ahogy egyre kevésbé használták a férfiak egymást a szexuális vágyaik kielégítésére, úgy váltak azok a férfiak egyre inkább idegenné, akik nagyobbrészt férfiakkal való szexben keresték a kielégülést. (Nem tudom, ez a folyamat mikor éppen hol tartott, és a zsidó-keresztény évszázadok során voltak-e benne visszaesések, vagy egyenesen felívelő pályát mutat.) A XIX. század közepére azonban már valószínűleg annyira elterjedté vált a prostitúció a férfiak közti szexszel szemben, hogy jól körülhatárolhatóan nem a tudomány mijébe tartozó férfiak, hanem a tudomány tárgyai, az ők szexeltek egymással.

Az újdonsült csoport létének tudata összekapcsolódott a szaporodjatok és sokasodjatok elvével, mely azonosította a megtermékenyítést a szexszel, és kész volt a buzik elleni utálat egyik legjobb ürügye: ha mind melegek lennénk, kihalna az emberiség. (Tegyük hozzá: ezen az alapon az apácákat vagy a férfiakat is lehetne gyűlölni: hisz ha mind apácák vagy férfiak lennénk, akkor is kihalna az emberiség.) Igazából ezért alkotnak a buzik kasztot, és nem csak egyszerű társadalmi csoportot.

A szex és a megtermékenyítés relációja az évszázadok során kommutatívvá vált, vagyis nemcsak azt hitték el az emberek, ami eredetileg a tiltás célja volt, hogy ha szexelni akarnak, akkor az megtermékenyítést is jelent, hanem azt is, hogyha megtermékenyítést akarnak, az feltétlenül szexet vagy a férfi számára szexuális örömöt is jelent. (A nő szexuális öröme sosem volt a széles tömegeket foglalkoztató kérdés kb. szintén a XIX. sz. végéig.) (Ez nyilvánvalóan nincs így: egyrészt lehet szexelni öröm nélkül, és így megtermékenyítéshez jutni; másrészt a mesterséges megtermékenyítéssel a szex és a megtermékenyítés teljesen különválasztható. Nem kell azt hinni, hogy a mesterséges megtermékenyítést a modern orvostudomány találta fel: úgy is meg lehet oldani, hogy mondjuk az egyik szobában egy férfi ejakulál egy pohárba, ezt gyorsan benyújtja egy másik szobában lévő nőnek, aki bekeni magának. Ily módon még a donor anonimitása is biztosítható. A mesterséges megtermékenyítés ilyen-olyan módon valószínűleg egyidős az emberiséggel, vagy legalábbis azóta létezik, amióta tudják az emberek, hogy nem a gólya hozza.) Ha a megtermékenyítéshez szex kell, és a melegek olyan emberek (többnyire férfiak), akik csak egymással szexelnek, akkor tényleg kihal az emberiség, ha elszaporodnak. (A leszbikusok ugye nem kérdés: mindegy mit akar egy nő, mi majd bedugjuk neki.)

A homoszexuálisok kasztjának hivatalos, orvosilag is elismert létrehozására tehát nemcsak a korábbi szodomitákat megvédeni akarók oldaláról mutatkozott igény, hanem valószínűleg általánosan elterjedt hiedelem volt, hogy léteznek külön ilyen emberek. Az a hitünk tehát, hogy a homoszexuális viselkedés egy bennünk állandó pszichés tulajdonság következménye, a szexualitás körül a XIX. sz.-ban kialakuló nyilvános vita következménye.

A homoszexualitás tehát nem feltétlenül tulajdonság, hanem csak annyit tudhatunk biztosan, hogy van olyan, hogy homoszexuális viselkedés. Ezt illusztrálják a fentiek, amennyiben rávilágítanak, hogy volt olyan idő, amikor nem gondolták, hogy azok az emberek, akik mutatnak homoszexuális viselkedést egy külön kaszthoz tartoznának, és ez a fogalmi rendszer az akkori kor igényei szerint megfelelően írta le a világot.

Ha ez így van, akkor kellene találni valamilyen olyan feltételt, amellyel megállapíthatnánk, vajon a feljegyezhető tényeknek mely leírását érdemes használni. Arról van szó, hogy nem látunk bele az emberek agyába (a sajátunkba sem!), ha viszont csupán a viselkedéseket írjuk le, ezzel csak valamilyen kezdetleges statisztikához jutunk. Nekem most egy ilyen kritérium jut eszembe: melyik az a leírása a tényeknek, amellyel a legkevesebb kiindulási feltételből (axiómából) a tények legnagyobb hányadát le tudjuk írni?

Nekem például van egy olyan gyanúm, hogy lehet, hogy azért nem értjük a melegség mechanizmusát, mert kezdettől fogva feltételeztük a homo- és heteroszexualitás létezését. Nevezetesen arról van szó, hogy amit tudni lehet az az, hogy bizonyos emberek bizonyos körülmények között viselkednek egyfajta módon. Más emberek más körülmények közt produkálnák ugyanazt a viselkedést, ezért nem tudhatjuk, van-e a homoszexuális viselkedés mögött megbúvó nemcsak hogy egységes tulajdonság, de egységes késztetés is. Nem csak az a kérdéses, hogy időben állandó-e az embereket a homoszexuális viselkedésre hajtó erő mértéke, hanem az is, hogy minden egyes, ténylegesen megvalósuló homoszexuális viselkedés mögött azonos vagy akárcsak hasonló késztetés bújik-e meg. Az általunk ugyanannak a viselkedésnek látott eseménynek több hajtóereje is lehet.

Például el lehet képzelni olyan embert, aki nem férfiakhoz vagy nőkhöz vonzódik elsősorban, hanem mondjuk a 190 cm-nél magasabb emberekhez. Ha találkozik egy 190 cm-nél magasabb nővel ugyanúgy vonzódik hozzá, ahogy egy 190+ férfihoz vonzódik, ha minden más tényező változatlan. Mivel azonban nem minden más tényező változatlan, és sokkal kevesebb 190+ nő van, mint férfi, hajlamosak leszünk őt, és ő is hajlamos lesz magát heteró- vagy homoszexuálisnak tartani attól függően, hogy ő maga nő vagy férfi. Ez az ember tehát csak azon körülmények közepette heteró vagy buzi, amelyek szerint a partner nemével jellemzendő elsősorban egy ember szexualitása.

Egy másik példa, hogy valakinek a kövér emberek tetszenek. Elsőszülött gyerek volt, kiskorában látta az anyját terhesen, ezt keresi minden partnerében. Ugyanakkor ugyanazt az erőt és biztonságérzetet is keresi, amit az anyja akkor adott. Ezért kövér férfiakkal fekszik le, és azokba szerelmes, mert azok társadalmi szerepük miatt a védelmező erőt testesítik meg, a hájas, csüngő mellük pedig emlékezteti emberünket az anyja emlőire. Aztán egy nap találkozik egy leszbikus nővel, aki a leszbikus normának megfelelően erős, védelmező - és kövér. Beleszeret. Mondhatjuk-e erről az emberről, hogy akár heteroszexuális vagy akár homoszexuális? Mond-e ennek az embernek a szexualitásáról bármi lényegeset az a szó, hogy biszexuális?

Aztán lehet, hogy nem is a dolgok leírása az érdekes, hanem az előírása. Ebben az esetben nyilván irreleváns, hány kiindulási tételből mennyi eseményt tudunk leírni. Ilyenkor az a lényeg, mi a haszna a társadalmi normának. Lehet, hogy inkább azzal lenne érdemes foglalkozni, nem kellene-e egy olyan normát meghonosítani, mely szerint az emberek nem férfiakat vagy nőket, nem szőkéket vagy nagymellűeket, nem velük azonos korúakat vagy idősebbeket, hanem egyes embereket szeretnek, akik véletlenszerűen esnek valamilyen kategóriába. Lehet, hogy a szerelmes élete során ezek a kategóriák szokás szerűen ismétlődnek, de lehet, hogy ő maga sincs tisztában saját késztetéseivel. Lehet, hogy tényleg van bennünk valamilyen jól meghatározott vonzalom, de honnan tudjuk, hogy nem tesszük-e magunkat beteggé, ha végleg kikötünk valamilyen szexualitás mellett. Minek intézményesíteni, ami működik anélkül is?

Nem arra akarom én felszólítani az embereket, hogy törekedjenek a polimorf perverzitás társadalmi ideáljának megvalósítására. Mint az ideáloknak általában, az én ideálomnak sem a megvalósítását kell célul kitűzni. Barbit sem veszi senki komolyan, csak azok a gyerekek, akik játszanak vele, de mire felnőnek, megtanulják, hogy ez csak egy ideál. Ekkorra azonban már visszavonhatatlanul befolyásolja az életüket. Semelyikükből nem lesz olyan testalkatú nő, de afelé fognak tartani (ahogy az 1/x függvény tart az x tengelyhez).

Amit én akarok ideálként a társadalom elé állítani, az ráadásul még csak nem is a polimorf perverzitás, hanem csak annyi, hogy mindenki szabadon értelmezhesse a saját szexualitását. Egyes emberek szerint a meleg mozgalmakban és meleg közösségekben pont ennek az ideálnak az emberek elé állítása folyik, de ez nem igaz. Látható jelei vannak annak, hogy a meleg diskurzus két véglet valamelyike, maximum egy a tiszta hetero- és tiszta homoszexualitás között kifeszített biszexuális skálán való hely kiválasztása elé állítja az embereket. Az fel sem merül, hogy valaki a szexuális partnerének nemétől elvonatkoztatva is értelmezhetné a szexualitását. A melegek felszabadításával - mondják egyes meleg mozgalmárok - tulajdonképpen a partner nemének kérdése úgy, ahogy van, lekerülne a napirendről, mindenki más is szabadon élhetne (tehát a nemmelegek is).

A probléma csak az, hogy a meleg mozgalmárok pont olyan vakok a nem meleg, de szexualitásukban megkülönböztetett emberek problémáira, mint amilyen vakok az általuk sokat kritizált ún. heteroszexuálisok (vagy inkább a heteroszexista normák szerint élő emberek) az ő problémáikra. Ugyanúgy nem fogják felszabadítani a nem melegeket a melegek, ahogy a házasság előtti és azon kívüli szex liberalizációja nem szabadította fel a melegeket, és talán csak érintőleges pozitív hatása volt az ő életükre. Egyes meleg csoportosulások vagy egyének pl. kifejezetten úgy hatnak, mintha az enyémmel ellentétes céljaik lennének. Pl. mikor Hatfaludi Juditnak felvetettem, hogy a meleg mozgalom csak azokat szabadítja fel, akik melegnek hiszik magukat, azt mondta, hogy akkor majd az olyan (t.i.: melegnek magukat nem hívő, de szexualitásukban elnyomott vagy megkülönböztetett emberek) megszervezik a saját mozgalmukat. Vagyis ugyanúgy meg lehet róluk feledkezni, ahogy a heteroszexista kultúra megfeledkezik a melegekről. Ez nekem következetlenül hangzik: mintha a meleg szeparatizmus ugyanazt a hibát követné el, amit felró a heteroszexistáknak. Vagyis elviekben tényleg elképzelhető lenne, hogy a meleg mozgalmak oda hatnak, hogy a partner neme már nem lesz kérdés, a valóságban azonban olyan szeparálódási folyamat indult be a meleg közösségek és mozgalom alakulásával, mely pont ellentétesen hat. Választhatunk, homo-, hetero- vagy biszexuális vagyunk, és ez a választás kötelező.

Még egy-két példa. Külföldön ugyanez a helyzet: épp most olvastam egy cikket, amelyben magukat leszbikusnak és melegnek valló emberek arról beszélnek, milyen szexuális vágyaik és aktusaik vannak velük meg nem egyező nemű emberekkel kapcsolatban, és mennyire titokban tartják ezeket a kapcsolataikat. Nem akarnak kikerülni a közösség otthonos melegéből.

Vagy a melegek koszorús költőjéről, Endreváry Kornél Amadeuszról hírlik, hogy állítólag egy buli alkalmával közölte, ez itt a barátnője, de nem szeretné, ha az emberek megtudnák, mert itt mindenki azt hiszi róla, hogy meleg. Szeretnék megfelelni ennek a társaságnak - értelmezem én a költő állítólagos mondatát -, mert szeretem őket. Szükségem van egy olyan társaságra, ahol nem kell a heterót színlelnem, de talán még jobb lenne egy olyan társaság, ahol a meleget sem kell színlelnem.

Én már annak is ujjongva örülnék, ha meg lehetne reformálni a meleg közösségeket, mozgalmat, diskurzust stb. olyanra, hogy tényleg a partner nemének eljelentéktelenedése felé hassanak. (Persze egy ilyen mozgalmat már nem lehetne meleg mozgalomnak, közösségnek stb. hívni.) Már ez szuper lenne, bár még mindig maradnának problémák, nevezetesen, hogy a partner más tulajdonságaira (korára, hogy családtag-e stb.) vonatkozó előírásokat nem liberalizálnánk. Mi több, még ha liberalizálnánk is, lehetséges, hogy ugyanolyan módon választás elé kényszerítenénk az embereket: mondja meg, gerontofil-e, s hány százalékban.

- Ön hány százalékos gerontofil? - kérdezte a gerontofilek helyi önkormányzati választásán a tisztségviselő, hogy megállapítsa, Zsuzsa szavazatát majd hány százalékpontig kell beszámítani az eredménybe.
Zsuzsa eltűnődött.
- Nem is tudom, talán azt mondanám, hogy 70 fölött nagyon tetszenek a férfiak, 50 alatt kicsit kevésbé, de 50 és hetven között egyszerűen undorodom tőlük. Viszont nagyon tetszenek a kövér 40 fölötti nők.
A tisztségviselő nyelt egyet. Zsuzsa volt az utolsó szavazó, fél perccel az urnák lezárása előtt érkezett, a tisztségviselő meg sietett volna haza a családjához.
- Nem ezt kérdeztem, - mondta, s az órájára sandított. Ez a tökfejű tehén! - gondolta.