Ne támogassa a Parlament az erőszakot!

Felszólítjuk az országgyűlési képviselőket, hogy módosító indítványokkal akadályozzák meg:

• Egyrészt azt, hogy a bíróságok által a gyermek nevelésére alkalmasabbnak talált szülőt büntetőeljárás és börtönbüntetés fenyegesse, ha a másik szülővel találkozni nem akaró gyermeket nem szolgáltatja ki a másik szülőnek láthatásra. (A törvényjavaslat 4. §-a tenné ezt lehetővé.)
• Másrészt azt, hogy enyhüljön a 12 év alatti gyerekekkel szexuális visszaélést elkövetők büntetése. (A törvényjavaslat 5. §-a rendelkezne így.)

1.

A kormány azt javasolja, hogy börtönbüntetéssel lehessen sújtani azt a gyermekével külön élő szülőt, aki a másik szülő (vagy egyéb jogosultak) kapcsolattartását akadályozza. Ezt az elgondolást elhibázottnak tartjuk: a Családjogi törvény értelmében ugyanis "a bíróság a gyermeket annál a szülőnél helyezi el, akinél a kedvezőbb testi, értelmi és erkölcsi fejlődése biztosított" (72/A. §). A javaslat oda vezetne, hogy a gyermek nevelésére alkalmasabb szülő kerülne börtönbe.

A javaslattal érintett esetkörben tipikusan arról van szó, hogy az anya nem adja át a gyereket az apának a láthatásra. Az ilyen esetek nagy részében az anya döntésének oka az, hogy az apa korábbi bántalmazó magatartása váltott ki a gyerekben olyan rettegést, melynek következtében a gyermek egyáltalán nem kíván apjával találkozni. Az anya ezt felmérve a gyermek érdekében jár el, amikor nem szolgáltatja ki a gyereket az erőszakos apának. A bántalmazók a láthatás jogát nemegyszer csak azért akarják gyakorolni, hogy ezzel is zaklassák volt partnerüket és gyereküket. A korábban bántalmazott gyerek érzelmi fejlődésére a hatóságilag kierőszakolt láthatás akkor is súlyos csapást jelent, ha a láthatás felügyelet mellett zajlik, hiszen a gyermek minduntalan azt éli át, hogy az erőszakos apának továbbra is hatalma van fölötte. Egyébként a láthatásokat felügyelő szakemberek jelenléte sem képes megakadályozni az érzelmi abúzusokat.

Sajnálatos, de tény, hogy a családon belül a nők és a gyermekek ellen irányuló, a társadalom legkülönbözőbb csoportjaiban igen nagy gyakorisággal előforduló erőszak természetrajzát - noha könyvtárnyi irodalom és dokumentáció áll rendelkezésre - a családi és büntetőjog alkotóinak és alkalmazóinak nem kell ismerniük. Ezzel a hiányossággal magyarázható, hogy a jogszabályok és a jogalkalmazás eszközei a családon belüli erőszak jellegzetességeinek figyelmen kívül hagyásával születnek. Ez a magyarázata annak is, hogy a magyar hatóságok gyakran még mindig nem képesek a bántalmazási esetek feltárására, a bántalmazó személyéből a gyerekre leselkedő veszélyek felismerésére, s ezért láthatást rendelnek el akkor is, ha az egyértelműen káros a gyermek érzelmi fejlődésére, s nemegyszer fizikai biztonságára is. Az ilyen esetekben sokszor egyedül az anya védelmezi a gyermeket a bántalmazó apától: ennek érdekében kénytelen megszegni a hatósági határozatokat - dacolva akár a sorozatos bírságokat kiszabó gyámhatóságokkal is. A láthatás biztosításától elzárkózó anyák formálisan ugyan "nem jogkövető" magatartást tanúsítanak - valójában azonban komolyan veszik a gyermekvédelmi törvény 2. §-át: "a gyermek mindenek felett álló érdekét figyelembe véve, törvényben elismert jogait biztosítva járnak el". Több esetről is tudomásunk van, amikor a gyámhatóság sorozatosan nagy összegű bírságokat szab ki a bántalmazótól gyermekét védelmező anyára. Van, hogy a bírságok együttes összege már milliós nagyságrendű. Erőszakos kapcsolat esetén a bántalmazásra tekintettel nem lévő jogszabály-alkalmazás lehetőséget biztosít a bántalmazóknak arra, hogy eszközként használják a gyámhivatalokat áldozataik ismételt zaklatásához és anyagi kifosztásához. A kormánynak éppen ez ellen kellene lépnie (a kormányprogram alapján is), azaz a gyermekük jogait óvó anyák háborítatlanságát kellene biztosítania, s nem pedig újabb eszközt, a büntetőeljárást kellene adnia a bántalmazók kezébe.

E roppant veszélyes módon egy egyébként már megoldott problémát kíván orvosolni a javaslat. A bírósági gyakorlat ugyanis már régen kimondta, hogy:

"A gyermek érdekét súlyosan sértő módon jár el az a szülő, aki a gyermeket a másik szülővel való érintkezéstől indokolatlanul elzárja, és ellene hangolja. (...) A szülőnek az említett mélyen elítélendő magatartása károsan befolyásolja a gyermek fejlődését, és alapot ad arra a következtetésre, hogy ez a szülő nem alkalmas a gyermek nevelésére. Végső soron az ilyen szülői magatartás a gyermek elhelyezésének a megváltoztatására is vezet." (a Legfelsőbb Bíróság 17. számú Irányelve)

Annak megítélése, hogy mely szülő alkalmasabb a gyermek nevelésére, a családjogi perekben lehetséges. A kormány javaslata oda vezetne, hogy a büntetőbíróság döntene erről azáltal, hogy a családjogi perben alkalmasabbnak talált szülőt börtönbe zárná. Ezért a büntetőeljárást a probléma orvoslásának eszközeként teljesen elvetjük.

Az idézett irányelv hangsúlyosan arról az esetkörről beszél, amikor a szülő INDOKOLATLANUL zárja el a gyereket a másik szülőtől. A kormány javaslata azonban az ilyen mérlegelést kizárva írná elő a szülő megbüntetését. A javaslat tehát a gyermek láthatását alapos indokkal, a gyermek akaratával összhangban, a gyermek érdekében lehetővé nem tevő szülő megbüntetését is előírná. Kinek az érdekét szolgálja ez? A gyerekekét nem. A gyerekeiket védő anyák érdekét sem. Az államét sem, hisz a büntetőeljárás meglehetősen költséges. Kizárólag a volt partnerüket meghurcoltatni akaró bántalmazók nyernének vele újabb eszközt a joggal való visszaéléshez.

A kormány szakemberei is bizonyára ismerik az arra vonatkozó magyar adatot, miszerint az elvált nők többsége fizikai erőszakot szenvedett el volt férjétől. A vitatott esetek többsége tehát nyilvánvalóan a korábbi bántalmazó láthatásának érvényesítéséről szól. Fölöttébb elgondolkodtató, hogy a kormány milyen egyszerű indoklással intézi el a férfiérdekek ellen (okkal vagy ok nélkül) cselekvő anyák börtönbe zárását, miközben az összehasonlíthatatlanul enyhébb szabadságkorlátozást jelentő, ámde a bántalmazókkal szemben alkalmazható távoltartás bevezetése évek óta késlekedik különféle ún. "alkotmányos aggályok" miatt. A gyermek megfosztása a nevelésére alkalmasabb anyától a jelek szerint a kormányban nem vet föl annyi aggályt, mint a bántalmazók tulajdonuk háborítatlan használatához való jogának néhány napra vagy hétre szorítkozó esetleges korlátozása.

A kormány által javasolt szabály továbbá a nőkkel szembeni közvetett diszkriminációt valósítana meg (az antidiszkriminációs törvény meghatározása értelmében, az ENSZ nőjogi egyezményébe is ütköző módon). A szabály a kapcsolattartással összefüggő mulasztások, visszaélések közül önkényesen csak azt büntetné, amelyet 95%-ban nők követnének el. Eközben büntetlenül hagyná a szóbanforgó jelenség fordítottját, amit túlnyomórészt férfiak követnek el, ám legalább ennyire káros a gyermek lelkére és fejlődésére: a kapcsolattartás elmulasztását vagy elhanyagolását, vagyis azt, amikor a "látogató szülő" kedve szerint jelenik vagy nem jelenik meg a láthatáson, akár hetekig, akár évekig - fittyet hányva arra, hogy ez milyen hatással van a gyermekre.

A javasolt szabálynak ez a diszkriminatívan egyoldalú volta ismét arra világít rá élesen, hogy az előterjesztők célja valójában nem a kiskorúak mindkét szülővel való rendszeres kapcsolatartáshoz való jogának védelme, hanem A NŐK SAROKBA SZORÍTÁSA, MEGFÉLEMLÍTÉSE.

Javasoljuk mindezek miatt, hogy az Országgyűlés ne iktassa törvénybe a láthatás akadályozásának büntetendőségét.

2.

A kormány javaslata értelmében a 12 év alatti gyerekekkel szexuális visszaélést elkövető személyek az eddigi 5-10 év börtön helyett csak 2-8 éves börtönbüntetésre számíthatnak, ha nem bizonyítható, hogy a visszaélés során fizikai erőszakot, illetve élet vagy testi épség elleni fenyegetést is alkalmaztak.

A kormány - a részleteket mellőzve - azzal indokolja ezt a javaslatot, hogy az 1997 óta hatályos szabályozás "súlyos jogalkalmazási problémákhoz vezetett". Megjegyezzük, hogy ez a "súlyos jogalkalmazási probléma" a Legfelsőbb Bíróság által szerkesztett Bírósági Határozatokban egyetlen alkalommal sem jelentkezett.

Furcsálljuk, hogy a kormány a számára alkotmányossági problémákat jelentő hatályos szabályozást miért a gyerekek védelmének lazításával kívánja orvosolni, s miért nem annak fokozásával.

A kormány javaslata ellentétes a nemzetközi jogfejlődés irányával. A strasbourgi emberi jogi bíróság 2003-ban az M.C. v. Bulgaria ügyben leszögezte: a nemi erőszak bűntettének megállapításakor nem azt kell vizsgálni, hogy ténylegesen sor került-e erőszakra, hanem azt, hogy az aktus a résztvevők beleegyezésével történt-e. Hasonlóan foglalt állást korábban az ENSZ nőjogi (CEDAW) Bizottsága. Magyarországot 2002-ben szólította fel a Bizottság a nemi erőszak szabályozásának ilyen értelmű felülvizsgálatára. Érthetetlen számunkra, hogy a kormány a nemzetközi emberi jogi elvárásokkal dacolva miért a gyerekek elleni erőszak-elkövetők felelősségének csökkentését tűzi ki céljául. Az igazságosság és esélyegyenlőség elve nem ezt, hanem az áldozatok védelmének fokozását kívánja.

Javasoljuk, hogy a parlament a Btk. 197. és 198. §-át olyan értelemben módosítsa, hogy:

• A szexuális erőszak alapesetét az erőszakra vonatkozó eddigi kritériumok helyett beleegyezés nélküli szexuális aktusként határozzák meg (a CEDAW Bizottság ajánlásával és a strasbourgi bíróság gyakorlatával összhangban).
• A fizikai erőszak alkalmazása minősített eset legyen.
• Rögzítsék, hogy a gyermekkorúakkal folytatott bármiféle szexuális aktus tilos (a CEDAW Bizottság ajánlásával összhangban), s a büntetési tétel alsó határa legalább öt év szabadságvesztés legyen.

A szabályozás jogtechnikai nehézségének csökkentésére javasoljuk annak megfontolását, hogy a gyerekekkel folytatott szexuális aktusok külön rendelkezés alá tartozzanak. Fölöslegesnek látjuk ellenben az erőszakos közösülés és a szemérem elleni erőszak külön szakaszokban történő szabályozását, hiszen ezek minden részletben megegyeznek (ráadásul e cselekmények mondvacsinált elhatárolása valóban számos jogalkalmazási nehézségre vezetett, lásd például BH 2000.279, 2004.42, EBH 2000.187).

Javasoljuk továbbá, hogy a többek általi erőszak meghatározását alakítsák át oly módon, hogy az a sértett által elszenvedett jogsérelemhez igazodjék, s ne az legyen perdöntő, hogy az elkövetők előzetesen összebeszéltek-e, avagy spontán erőszakolták meg egymás után a sértettet (ez is egy valós jogalkalmazási probléma, lásd BH 2003.271, 1994.9).

* * *

Végül megütközésünknek adunk hangot amiatt, hogy a kormányzat a törvényjavaslat kifogásolt elemeit egyáltalán nem egyeztette a nők és gyermeket emberi jogait védő civil szervezetekkel. Ugyan nem hisszük, hogy a kormányt e javaslatai kidolgozásában valamiféle "bántalmazói lobbi" igényeinek való megfelelés szándéka mozgatta, de a jogalkotási folyamatok valóságos eredménye mégiscsak ezt a látszatot keltheti: a kormány a családon belüli erőszak visszaszorítására irányuló 45/2003. sz. országgyűlési határozat egyetlen pontjának sem tett még eleget, holott ennek határideje már több, mint egy éve lejárt. Miért sürgősebb a kormány számára az áldozatok védelmének amúgy is igen rossz helyzetét tovább rontani, mint az Országgyűlés által elfogadott erőszakellenes stratégiát végrehajtani? Miért fontosabb a kormánynak az erőszak-elkövetők számára kedvező szabályokat alkotni, mint megfelelni a nők és gyerekek védelmét előíró nemzetközi egyezményeknek és ajánlásoknak?


2005. június 17.