|
a Somogy Megyei Bíróság részére
7400 Kaposvár Bajcsy-Zs. u. 3. fax: 0682314302 Tisztelt Bíróság! A Somogy Megyei Főügyészség által emelt vád alapján az Önök bírósága előtt folyik büntetőeljárás annak a 14 éves lánynak az ügyében, aki 2002. augusztus 31-én lelőtte az őt, anyját és húgát egy évtizeden át bántalmazó férfit. Mint a hazánkban jelenleg egyetlen, a családon belüli erőszak áldozatainak jogi segítséget nyújtó jogvédő szervezet, levelünkben a T. Bíróság figyelmébe kívánunk ajánlani néhány megfontolást ennek az ügynek a jogi megítélésével kapcsolatban. Az ügy alapkérdése a közvélemény szerint és álláspontunk szerint is az, vajon a lánynak joga volt-e az önvédelemre. Az önvédelemnek a hatályos törvények által elismert kategóriái közül egyedül a jogos védelem kategóriája hatalmaz fel embereket bizonyos feltételek esetén mások megölésére. A bíróság jogalkalmazó szerv, ezért levelünkben azt a kérdést tárgyaljuk, hogy a lány helyzetére mennyiben alkalmazható a jogos védelem törvényi szabálya. A Büntető törvénykönyv 29. §-a szerint jogos védelemben cselekszik, s ezért nem büntethető, "akinek a cselekménye a saját ... személye ... ellen intézett ... jogtalan támadás elhárításához szükséges". A kérdés tehát az, 1. a bántalmazó férfi cselekményei jogtalan támadásnak minősülnek-e, 2/a. a jogtalan támadás fennállónak volt-e tekinthető a férfi lelövésekor, vagy 2/b. vélhette-e a lány, hogy fennáll a jogtalan támadás, s 3. a férfi megölése szükséges volt-e annak elhárításához. Ha a válasz mindhárom kérdésre igenlő, akkor a lány nem nyilvánítható bűnössé: Ha az 1. és 3. mellett a 2/a. kérdésre adunk igenlő választ, akkor a lány jogos védelemben cselekedett, s ezért nem büntethető [Btk. 29. § (1) bekezdés, ez a Habeas Corpus Munkacsoport álláspontja]. Ha az 1. és 3. mellett a 2/b. kérdésre igenlő a válasz, akkor a vélt jogos védelem esete forog fenn, s a lány szintén nem büntethető. Ha csak az első két kérdésre igenlő a válasz, akkor a védekezés szükséges mértékére vonatkozó kérdéseket kell megvizsgálni. Noha alább kifejtendő álláspontunk szerint mindhárom kérdésre igenlő választ adunk, úgy látjuk, a lány a bántalmazó lelövésekor olyan, erkölcsileg menthető okból származó indulat hatása alatt cselekedett, mely alapján abban az esetben is helye lehet a Btk. 29. § (2) bekezdése illetőleg a 167. § és a 72. és 117. §-ok (1) bekezdései alkalmazásának, ha T. Bíróság csak az első két, vagy csak az első kérdésre látná lehetségesnek az igenlő választ. 1. Jogtalan támadás volt-e a bántalmazás?A lány és anyja 11 éve szenvedett nap mint nap a bántalmazó férfi általi állandó erőszaktól. A bántalmazó a lányt 6 éves kora óta, tehát nyolc éven keresztül szexuálisan is bántalmazta, egyebek közt a lányt orális szexre is kényszerítette. A bántalmazó, hogy erősítse az anya és a lány neki való kiszolgáltatottságát, őket a külvilágtól elszigetelni törekedett, ennek részeként nem engedte dolgozni az anyát és eszközölte ki a lány magántanulói státuszát. A lány és anyja a bántalmazástól való állandó rettegésben élte életét. Nem kétséges, hogy a fizikai erőszak, az azzal való fenyegetés, a verbális erőszak, a gyermekkorú lány szexuális töltetű szóbeli zaklatása, fogdosása, szexuális aktusra való kényszerítése jogtalan támadásnak tekinthető. A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény 6. §-a szerint ugyanis "(1) A gyermeknek joga van a testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését, egészséges felnevelkedését és jólétét biztosító saját családi környezetében történő nevelkedéshez. (2) A gyermeknek joga van ahhoz, hogy segítséget kapjon a saját családjában történő nevelkedéséhez, személyiségének kibontakoztatásához, a fejlődését veszélyeztető helyzet elhárításához, a társadalomba való beilleszkedéséhez, valamint önálló életvitelének megteremtéséhez. (5) A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással - fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal -, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez. A gyermek nem vethető alá kegyetlen, embertelen, megalázó testi fenyítésnek, büntetésnek vagy bánásmódnak." A lány, anyja és húga által elszenvedett bántalmazások "jogtalan támadás" voltát különösen erősen mutatja, hogy a bántalmazási cselekmények kimerítik a Büntető törvénykönyv és a szabálysértési törvény számos tényállását: - A Btk. 170. §-a a bántalmazó számos cselekményére alkalmazható lett volna. A védekezésre képtelen kisgyermek bántalmazása minden esetben hivatalból üldözendő bűncselekmény, akár könnyű, akár súlyos az okozott sérülés. A 170. § nemcsak a testi sértés esetét öleli fel, hanem a lelki egészséget sértő cselekményeket is, "e körbe tartozik a pszichikai behatással való elkövetés is, amikor az elkövető ijesztéssel, felindulás okozásával, vagy erős undorkeltéssel olyan lelki traumát idéz elő, ami az egészség súlyos károsodását hozza magával" (a Btk. kommentárja). - A 12 év alatti gyermekkel folytatott szexuális aktus minden esetben kimeríti, az ilyen korú gyermek szexuális töltetű fogdosása kimerítheti a szemérem elleni erőszak bűntettét. Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy a bírói gyakorlat "fajtalanságnak" tekinti akár a sértett lábának simogatását is, ha az az adott körülmények között egyértelműen szexuális vágykeltésre irányul. (Fővárosi Bíróság 24.Bf.I.9788/2002/2.) - A 12 és 14 év közötti gyermekkel folytatott szexuális aktus kimeríti a megrontás bűntettét, mely a jelen esetben hivatalból üldözendő cselekménynek minősülhetett volna, hiszen a sértett gyermek az elkövető nevelése alatt állt. - A 12 és 14 év közötti gyermek szexuális aktusra kényszerítése kimerítheti a szemérem elleni erőszak bűntettét, noha csak akkor, ha az közvetlen erőszakkal történik. - A hozzátartozók szóbeli bántalmazása gyakorta kimeríti a becsületsértés iletve a veszélyes fenyegetés szabálysértését, melyek közül csak az előbbi büntetése van magánindítványhoz kötve. - Tipikus családon belüli erőszakcselekmény a személyi szabadság megsértésének bűntette. Ha e hivatalból üldözendő cselekmény miatt valaha is hatósági eljárás indult volna, a bántalmazó férfi a gyermekek nevelésére köteles személy nem lévén, nem mentesülhetett volna e cselekménynek a "házi fegyelmi jogkörben" történt elkövetése címén - noha a tipikus erőszakkal való elkövetési módok távolról sem a gyermek nevelését szolgálják. - Az egyéb erőszakos cselekmények is kimeríthetik a kényszerítés tényállását, amely szintén hivatalból üldözendő. Ha e cselekmények miatt valaha is eljárás indult volna, a hatóságok a bántalmazó férfi kórosan erőszakos, a társadalomra különösen veszélyes, a gyermekekre ártalmas személyiségvonásaira következtethettek volna azokból az adatokból is, melyek szerint rabja volt a fasiszta "irodalomnak", náci egyenruhát birtokolt, tiltott fegyverekkel kereskedett, részt vett a szerbiai népirtásban. A bántalmazó férfi által elkövetett cselekmények "jogtalan támadás" voltát támasztja alá továbbá - az Alkotmány 8., 15., 16., 54., 55., 67., 70/D. §-a, - a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról 1979. december 18-án New Yorkban elfogadott egyezmény 1., 3., 5., 12. Cikke, a 2. Cikk c) és f) pontja, a 16. Cikk d), e) és h) pontja, - a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény 3., 12., 19., 32., 34., 37., 39. Cikke. A férfi bántalmazó cselekményei tehát jogtalanok voltak, s tekintve, hogy számos cselekménye bűncselekményt is megvalósított, ezek jogtalan támadásnak minősítendők. 2/a. A jogtalan támadás fennállónak volt-e tekinthető a férfi lelövésekor?A lány, anyja és húga a bántalmazó férfi általi állandó fizikai, pszichés, gazdasági és szexuális terrorban élt. E terror ellen a család nem kapott a külvilágtól védelmet. A hatóságok és egyéb társadalmi intézmények, de a lakóközösség sem nyújtott a családnak védelmet a bántalmazó férfival szemben. Nemcsak hatékony védelmet nem kaptak a férfi általi állandó erőszak ellen, hanem semmilyen védelmet nem kaptak: Nem kelt a lány, anyja és húga tényleges védelmére sem ideiglenesen, sem részlegesen senki sem. A lány, az anyja és a kishúga számára az erőszak állandó elszenvedését, az időt nem strukturálta a külvilágnak az erőszakba való beavatkozása. Számukra nem volt értelmesen elkülöníthető az erőszak előtti, erőszak alatti, erőszak utáni idő. Ezek a megkülönböztetések csak azok számára bírnak jelentőséggel, akiknek módjuk van az erőszak előtti időt a menekülés előkészítésére, az erőszak utáni időt pedig az erőszak következményeinek orvoslására felhasználni. A család azonban az erőszakkal szemben védelmet nem kapott (s mint alább a 3. kérdésnél kifejtem, alappal nem is remélhetett). Itt egyelőre elég pusztán leszögeznünk a tényt, hogy nem kaptak segítséget. A lány, anyja és húga élete ennek folytán az állandósult erőszakban telt. A jogtalan támadásokat a bántalmazó férfi nem pusztán folytatólagosan követte el, hanem - az áldozatoknak a külvilágtól való elszigetelésével, a sokrétű sanyargatás alkalmazásával - céltudatosan állandósította. A lány és anyja nem kaptak segítséget a külvilágtól, a hatóságtól az erőszak ellen, akkor sem, amikor kértek. A családon belüli erőszak esetén gyakori jelenség, hogy a sértettek a hatóságnak tett bejelentéseiket "visszavonják". Ennek oka nem az, hogy az erőszak nem történik meg, s nem is az, hogy a sértettek ne kívánnák megváltoztatni azt az állapotot, amiben ők az erőszakot tartósan elszenvedik. Azért "vonják vissza" a bejelentést, mert - felismerik, hogy a bejelentésük hatására nem kapnak a hatóságtól belátható időn belül érdemleges segítséget, - ellenben a bejelentés megtételének a bántalmazó tudtára jutása meghatványozza az erőszaknak való kiszolgáltatottságukat - nem is csak rövid távon, hanem évekre, hiszen a bántalmazó elleni büntetőeljárás tartama alatt nem kapnak védelmet (és gyakran utána sem, mivel a családon belüli erőszak elkövetőjét az esetek többségében nem ítélik végrehajtható szabadságvesztésre). Sajátos ördögi kört okoz, hogy a hatóságok a gyakorlatban a bejelentések "visszavonása" után annak ellenére nem folytatnak vizsgálatot, hogy a törvény szerint a közvádas bűncselekmények esetében sem a feljelentés, sem a magánindítvány nem vonható vissza. Ha ugyanis a hatóságok fellépnének a családon belüli erőszak ellen, és a sértetteket védelemben részesítenék, az utóbbiak egyre kevésbé "vonnák vissza" feljelentéseiket. Annak, hogy a család a leghalványabb külső segítséget sem kapta meg az erőszak ellen, a jelentősége az, hogy számukra ennélfogva nem volt meg az akut támadás ideje és az ezek közötti, akár pillanatnyi szünetek ideje közötti azon különbség, hogy a szünetekben lehetséges védelmet kérni. Ez azért fontos, mert a jogos védelemnek a törvényben lefektetett szabálya a bűnözés elleni fellépés állami monopóliumára épül: Arra a hipotézisre, hogy az állam megteszi a megfelelő intézkedéseket a polgároknak a jogtalan támadásoktól való megvédésére. Ezért nem ad felhatalmazást a törvény a támadás utáni, a következő támadást időben jóval megelőző védekezésre, és ezért értelmezi a Btk.-nak a jogos védelemről szóló rendelkezését a szokásos bírói gyakorlat úgy, mintha a törvény a jogtalanul megtámadottat csak arra a legrövidebb időre hatalmazná fel a jogos védelemre, amikor a támadás a legszorosabb értelemben közvetlenül fennállt, vagyis amikor a támadás elleni védekezésre fizikailag csak a megtámadottnak van lehetősége, a bűnüldöző és egyéb hatóságok közbelépése az idő rövidsége folytán lehetetlen. Azonban ezzel a szokásos értelmezéssel szemben a törvény pontos megfogalmazása nem tartalmaz ilyen megkötést. A törvény úgy határozza meg a jogos védelmi helyzetben cselekvő személy védekező magatartását, hogy az az ellene intézett jogtalan támadás elhárításához szükséges. A Legfelsőbb Bíróság 15. sz. Irányelvének III. része is csak annyit mond, hogy "Nincs helye jogos védelmi helyzet megállapításának a jogtalan támadás befejezése után, ha újabb támadás veszélye közvetlenül nem fenyeget." A jelen ügyben nem beszélhetünk arról, hogy az évtizedes terrorban élő lány és anyja elleni jogtalan támadás befejezése után történt volna a bántalmazó megölése. Az állandósult terrorban őket folyamatosan közvetlenül fenyegette őket az újabb támadás. A bűnüldözés állam általi ellátásának hipotézise, melyre a törvény és szokásos bírói alkalmazása alapul, olymódon strukturálja a támadás előtti, alatti és utáni időt, hogy feltételezi, a támadás utáni időben a megtámadottnak módja van a hatóságoktól segítséget kérni, s azok többé vagy kevésbé sikeresen tenni is fognak valamit a támadás orvoslására. Ez a feltételezés azonban a családon belüli erőszak eseteire Magyarországon túlnyomórészt csak erős megszorításokkal vagy egyáltalán nem érvényes, s a jelen ügyben is kifejezetten fikciónak minősíthető. A közvetlen támadások előtti, alatti és utáni idő a jelen ügyben nem differenciálható azon az alapon, hogy a lánynak vagy anyjának módja lett volna a közvetlen támadástól mentes időpontokban érdemi segítséget kérve hatósághoz fordulnia. Ilyen lehetőség számukra nem volt. Ez a tény szükségszerűen megváltoztatta a támadás előtti, alatti és utáni időnek az anya és lányai számára releváns értelmezését, méghozzá úgy, hogy számukra nem volt más idő, csak az állandó kiszolgáltatottságé: Ahhoz, hogy a jogos védelem törvényi szabályát egyáltalán össze lehessen hasonlítani a jelen üggyel, szükséges figyelembe vennünk, hogy a bűnüldözés állam általi ellátása hipotézisének az ügyben érintett család számára való érvénytelensége a jog szempontjából összemosta az anya és lányai számára a támadások közvetlen fennállásának idejét a támadások közötti időkihagyásokkal. Egy évtizeden keresztül semmilyen formában nem mutatkozott meg a család számára a családon belüli erőszak során elkövetett bűncselekményeket üldöző, a gyermekek jogait védelmező jogrend. De nem valamilyen véletlen folytán nem, hanem mert a magyar jogrendnek ez a funkciója igen kezdetlegesen működik még. Rendszerszintű mulasztás forog fenn ezen a téren, amit nem lehet egyének felelősségre vonásával kompenzálni vagy elfedni. Különösen nem a családon belüli erőszak áldozatainak megbüntetésével. A jogos védelem jogpolitikai indoka szerint azért nem büntetendő a jogos védelemben cselekvő személy, mert amikor az állam nem gyakorolja azt a kötelességét, hogy a jogtalan támadással szemben megvédje a polgárt, az állam feljogosítja polgárát a támadás elhárítására. A 14 éves lány és anyja esetében az állam 11 éven keresztül nem gyakorolta azt a kötelességét, hogy megvédje a gyermeket és a nőt a bántalmazó férfitól. Ezzel a jogrend lemondott arról, hogy a család belső viszonyainak alakulását hatalma alá vonja. A jogi irodalom gyakorta adja a jogos védelemre azt a magyarázatot, hogy a támadás és annak elhárítása idejére "a természeti állapot tér vissza", azaz hogy a jogrend nem avatkozik be ebbe. A jelen ügyben ez a "természeti állapot", amit a tankönyvek pillanatnyinak szoktak nevezni - évtizedes volt. A jogi tankönyvek nem adnak számot azzal, mi a jog teendője, ha a családon belüli súlyos, erőszakos bántalmazásokba a jog éveken keresztül semmilyen módon nem avatkozik be. Nyilvánvalóan ellentétes az anyagi igazságossággal, ha a családon belüli erőszak elkövetőjét az állam éveken keresztül nem vonja felelősségre, de az ellene védekező, korábban éveken át szenvedő sértettektől elvitatja önmaguk megvédésének jogát. Ezért álláspontunk szerint a jelen ügyre az lehet az adekvát jogi válasz, ha elismerjük, hogy az állam évtizedes, végletes tétlenségével lemondott arról, hogy a támadások idejét és a támadások közötti időt jogilag megkülönböztesse. A jog számára ilymódon differenciálhatatlanná elmosott időt permanensen jellemezte a bántalmazó általi erőszak, s ezért a jogos védelmi helyzet éveken keresztül állandóan fennállt. Fennállt tehát 2002. augusztus 31-én éjjel is. Ha a családon belüli erőszak idejének a jog szempontjai szerint a fenti módon elemzett struktúráját vesszük alapul, akkor azt kell mondanunk, hogy az a rövid idő, melyben a bántalmazó épp elaludt, miután éjszakába nyúlóan erőszakkal takarításra kényszerítette a lányt és anyját, nem a támadás végét vagy hiányát jelentette, hanem olyan egyedüli pillanatot, amelyben a két nőnek lehetősége volt az ellenük irányuló folyamatos támadás leállítására. Az akut támadás idején az erős fizikumú bántalmazó férfi ellen sem a lánynak, sem anyjának nem lehetett volna reális lehetősége a védekezésre. A lány nyilvánvalóan nem tarthatta volna egész nap magánál a pisztolyt, várván, mikor támadja meg őt nevelőapja. Ha ezt a lehetetlen szituációt mégis elképzeljük, s hogy ezt a bántalmazó el is tűrte volna, a férfi újabb fizikai támadása pillanatában a lánynak nyilvánvalóan nem lett volna módja testközelből pisztolyt használni. A férfi könnyűszerrel kicsavarta volna kezéből a fegyvert, s az eredmény csak egy újabb, minden addiginál brutálisabb fizikai bántalmazás lett volna. Az erőviszonyok egyenlőtlensége folytán a lánynak és anyjának az önvédelemre nem volt lehetősége a bántalmazó éber állapotában, akut támadása idején. Ha a jogos védelem szabályát a törvény szövegéhez képest leszűkítve, olymódon értelmeznénk, hogy a lánynak és anyjának csak a támadás legközvetlenebb pillanataiban lett volna joga az önvédelemre, ezzel valóságosan megfosztanánk őket a jogos védelem jogától. Az effajta értelmezés nemcsak a mindennapos terrornak a lány és anyja által álélt objektív valóságát, az e terror által strukturált idő szintén objektív jellemzőit hagyná figyelmen kívül, és lenne ezért erkölcsileg elfogadhatatlan, hanem a jogos védelem jogpolitikai indokaival és a törvény szövegével is ellentétes volna. 2/b. Vélhette-e a lány, hogy fennáll a jogtalan támadás?A jogtalan támadásnak a fent kifejtett értelemben vett fennállásában való tévedésről lehet csak szó. Ha ugyanis az elterjedt szűkítő értelmezést vesszük alapul, akkor nyilvánvaló, hogy nem lehet az alvó bántalmazó általi közvetlen támadástól tartani. Maga az a tény is, hogy a bántalmazó a család tudtára adta, csőre töltött pisztolyt tart a párnája alatt, s annak működéséről "felvilágosította" a gyermeket, alapos okot képezett arra, hogy a lány és anyja állandó halálfélelmet éljenek meg. A szakirodalom és jogsegélyszolgálatunk tapasztalatai egybevágnak atekintetben, hogy a családon belüli erőszakot huzamosabb időn keresztül elszenvedő nőkben és gyermekekben halálfélelem alakul ki - még akkor is, ha a bántalmazó nem követ el a sértettek sérelmére olyan kegyetlen fizikai erőszakot, mint a jelen ügyben megölt férfi. Az áldozatok a halálfélelmüket az esetek többségében szégyellik, mert azt hiszik, hogy nincs rá a társadalom által elismert alapjuk vagy hogy maguk tehetnek róla, s ezért nem vagy csak jóval később mondják el másoknak. Ez megnehezíti az áldozatok által átélt szubjektív érzések hatóság általi feltárását. A jelen konkrét ügyben az amúgy is folyton szenvedő lányt és beteg anyját nyilvánvalóan rendkívül kimeríthette az éjjeli kényszermunka, s alappal érezhették úgy, hogy nem bírják ezt az életet tovább. Ez megtöbbszörözhette ezt az állandó halálfélelmüket. 3. Szükséges volt-e a bántalmazó férfi megölése?A szükségességre vonatkozó álláspontunkat úgy fejtjük ki, hogy megindokoljuk, miért tartjuk a bántalmazó megölését arányos és elkerülhetetlen tettnek. Arányosság: A gyermekek durva, kínzásnak, sanyargatásnak minősíthető bántalmazása, a gyermek elleni szexuális bűncselekmény esetén álláspontunk szerint nem tekinthető az arányosság túllépésének a bántalmazó megölése, ha az ölési cselekményt maga a gyermek áldozat vagy a bántalmazótól szintén függő helyzetben lévő hozzátartozója hajtja végre. Amennyiben a lány halálfélelmet is átélt az éjszakába nyúló kényszermunka során, az arányosság még kevésbé lehet kérdéses. Elkerülhetetlenség: A bántalmazó megölésén kívül nem volt reális alternatívája annak, hogy a család belátható időn belül, a bántalmazóval való életveszélyes konfliktus nélkül biztonságba kerüljön. A családon belüli erőszakról a hatóságok többször is értesítést kaptak, ám érdemi intézkedés ennek ellenére nem történt részükről. Tapasztalataink alapján nem gondoljuk, hogy a jelen ügyben célra vezetett volna, ha akár a lány, akár az anyja, akár valamelyik ismerős további bejelentéseket intéz a hatóságokhoz. A bejelentéseknek, mint oly sok más esetben, ebben az esetben is az lehetett volna a legvalószínűbb eredménye, hogy a bántalmazó minden addiginál erőszakosabb fellépéssel torolta volna meg a feljelentést, s ezzel a vallomások megmásítására kényszerítette volna a lányt és az anyát. A lánynak semmi alapja nem volt a hatóságok fellépésében, annak akár részleges eredményességében reménykednie. Ez tragikus, de tény. Az állam feladata e helyzet megváltoztatása, de nem az áldozatok megbüntetése révén, hanem a családon belüli erőszak visszaszorítása, az abba való korai, hatékony beavatkozás útján. A magyar jogrend jelenleg nem garantálja a családon belüli erőszak sértettjeinek személyes biztonságát. Jogsegélyszolgálatunk során nem találkoztunk olyan esettel, ahol a hatóságok a ritkán alkalmazott és esetleges időtartamú előzetes letartóztatáson kívül más módon hathatós intézkedésekkel tudták volna szolgálni a családon belüli erőszak sértettjeinek biztonsághoz jutását. A jogrend fogyatékosságai és a hatóságok tétlensége együttesen eredményezték, hogy a lánynak objektíve sem volt más lehetősége saját maga, anyja és húga megmenekítésére, mint hogy megölje a bántalmazót. A családon belüli erőszak ellen ugyanis ma Magyarországon nincs intézményes szintű védelem. Az alábbiakban csak néhány általános indokkal támasztom alá ezt a tényt, melyről egyébként gyakorlati tapasztalataink alapján győződtünk meg az elmúlt évek folyamán. Hazánkban egyetlen szakma sem részesül a családon belüli erőszak mibenlétéről, törvényszerűségeiről, a beavatkozás módjairól szóló képzésben. Nincs ilyen képzés - sem az egyetemi jogász alapképzésben, - sem az ügyészek, ügyvédek, bírák képzéseiben, - sem a rendőrtiszti, sem a rendőr-tiszthelyettesi képzésben, - sem a pszichológusképzésben, - sem az orvosképzésben, ezen belül a gyermekorvosok, a nőgyógyászok, a háziorvosok képzésében sem, - sem az igazságügyi szakértők képzésében, - sem a védőnők, a szociális munkások, az államigazgatási tisztviselők, a pedagógusok képzéseiben. A gyermekek elleni családon belüli erőszakra adott hatósági válasz gyakorta kimerül a gyermeknek a családból történő kiemelésében, s állami gondozásba vételében - annak vizsgálata nélkül, hogy a bántalmazó apán kívül az anya is veszélyezteti-e a gyermeket. A hatóságok a veszélyeztető magatartást nem tanúsító anyától is gyakorta elveszik a gyermeket, sok esetben pedig megfenyegetik a bántalmazás ellen segítséget kérő anyát, hogy ha nem oldja meg ő (!) a helyzetet, akkor elveszik a gyermeket. Ilyen módon a bántalmazott nőket a gyámhatóságok és a rendőrség eleve elriasztja attól, hogy bejelentést merjenek tenni a családon belüli erőszak miatt. Hiányoznak azok a részletes szakmai szabályok, amelyek előírnák a gyermekekkel foglalkozó szakmák képviselői számára azokat az eljárásokat, amelyeket a családon belüli erőszak észlelése esetén követhetnek. A gyermekvédelmi törvényben megfogalmazott absztrakt normák így nem jutnak a gyakorlatban érvényre. A rendőrség a családon belüli erőszak eseteiben gyakorlatilag csak elvétve alkalmazza azokat az eljárásokat, melyeket a jogszabályok bármely bűncselekmény esetén alkalmazandó intézkedésekként írnak le. Ezt ismerhette fel nemrégiben az országos rendőr-főkapitány is, amikor ez év márciusában írásos intézkedést adott ki, melyben utasította a rendőrség személyi állományát tételesen felsorolt számos, évek óta érvényben lévő általános jogszabálynak a családon belüli erőszak eseteiben kötelező alkalmazására. Vezető magyar igazságügyi pszichológus szakértők nyilatkozzák nemegyszer, hogy szerintük a gyermekek elleni szexuális visszaélésről, szexuális erőszakról tett bejelentések mintegy fele hamis. Ugyanakkor az erre vonatkozó észak-amerikai adatok szerint az ilyen típusú bűncselekményről tett bejelentések között a valótlan bejelentések aránya éppúgy 1% körül van, mint bármely más bűncselekmény-kategóriák esetében. Ez azt jelenti, hogy a magyar pszichológus igazságügyi szakértők az általuk megvizsgált esetek mintegy felében szakirányú képzetlenségük folytán nem állapítják meg a gyermek elleni szexuális bűncselekményt. Ez összhangban van szervezetünknek azzal a tapasztalatával, hogy az igazságügyi pszichológus szakértők a gyermekek elleni szexuális bűncselekményekről igen felületesen, gyakorta előítéletekre alapozva alakítják ki véleményüket. A nyomozó hatóságok sem folytatnak általában alapos tényfeltáró munkát a gyermekkorú lányok elleni szexuális bűncselekmények esetében. Az elkövető előzetes letartóztatásán kívül nincs a magyar jogrendszerben olyan jogintézmény, amely használható lenne arra, hogy a hatóságok a családon belüli erőszak áldozatait hozzásegítsék biztonságuk megteremtéséhez. Nincsenek számukra menedékházak, nincsenek rendelkezések a bántalmazók távoltartására. A törvények nem védelmezik kellően a 12 év feletti gyermekeket a családon belüli szexuális erőszakkal szemben. Arra ugyanis tipikusan úgy kerül sor, hogy az erőszak alkalmazása illetve az azzal való fenyegetés és a gyermek szexuális aktusra kényszerítése időben nem egyszerre, hanem váltakozva kerül sor: A folyamatosan elkövetett fizikai erőszaktól rettegő gyermek ellen az elkövetőnek már nem "szükséges" újabb erőszakot alkalmaznia vagy azzal kifejezetten fenyegetnie a szexuális aktusra kényszerítés érdekében. A szexuális tevékenységre vagy annak eltűrésére való felszólítás a gyermekben felidézi a korábban már számos alkalommal elszenvedett súlyos fizikai erőszak rémét, s ez elegendő a gyermeknek a szexuális aktusra kényszerítésére. A gyermek sérelmére ilymódon elkövetett szexuális erőszak nem erőszaknak, hanem a törvény által konszenzuális cselekménynek vélt "megrontásnak" minősül. Ha pedig a sértett gyermek 14 évnél idősebb, akkor csak "vérfertőzés" címén üldözik a szexuálisan bántalmazó apát vagy nagyapát. A törvény egyáltalán nem védi a 14 év feletti gyermeket a nevelőapa általi ilyenfajta szexuális erőszaktól, ha a nevelőapa az anyának nem férje, hanem élettársa (mint pl. a jelen esetben). A gyermeket bántalmazó ilyen férfiak a kiskorú veszélyeztetése bűntette címén sem vonhatók felelősségre. A gyermekek sérelmére a családon belül elkövetett szexuális bűncselekmények esetében az eljárás évei alatt az elkövető tipikusan együttmarad a családdal, s a hatóságok semmilyen intézkedést nem tesznek a folytatólagos elkövetés megelőzésére. A bántalmazás elől elszökő gyermekeket a rendőrség tipikusan anélkül viszi vissza az őt bántalmazó szülőnek, hogy kísérletet tennének annak kivizsgálására, mi motiválta a gyermeket a szökésre. A garázdaság bűncselekményének családon belüli elkövetési formáit nem szankcionálja jogszabály. Lényegében teljesen hiányoznak azok a jogszabályok, intézmények, amelyek alkalmasak lennének a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény alábbi rendelkezéseiben vállalt nemzetközi kötelezettségek teljesítésére: "19. Cikk 1. Az Egyezményben részes államok megtesznek minden arra alkalmas, törvényhozási, közigazgatási, szociális és nevelési intézkedést, hogy megvédjék a gyermeket az erőszak, a támadás, a fizikai és lelki durvaság, az elhagyás vagy az elhanyagolás, a rossz bánásmód vagy a kizsákmányolás - ideértve a nemi erőszakot is - bármilyen formájától mindaddig, amíg szüleinek vagy valamelyik szülőjének, illetőleg törvényes képviselőjének vagy képviselőinek, vagy bármely más olyan személynek, akinél elhelyezték, felügyelete alatt áll. 2. Ezek a védelmi intézkedések szükség szerint olyan hatékony eljárásokat foglalnak magukban, amelyek a gyermek és gondviselői számára szükségesek szociális programok létrehozását teszik lehetővé, továbbá a fentebb leírt rossz bánásmód eseteiben hozzájárulnak a cselekmény felismeréséhez, bejelentéséhez, a jelentés illetékes helyre juttatásához, vizsgálatához, kezeléséhez és az esetek figyelemmel kíséréséhez; szükség szerint magukban foglalják a bírói beavatkozással kapcsolatos eljárást is. 34. Cikk Az Egyezményben részes államok kötelezik magukat arra, hogy megvédik a gyermeket a nemi kizsákmányolás és a nemi erőszak minden formájától. Ebből a célból az államok hazai, kétoldalú és többoldalú síkon különösen az alábbiak megakadályozására tesznek intézkedéseket: a) a gyermek ösztönzése vagy kényszerítése törvénytelen nemi tevékenységre; 39. Cikk Az Egyezményben részes államok megtesznek minden alkalmas intézkedést arra, hogy az elhanyagolás, a kizsákmányolás és a durva bánásmód, a kínzás vagy a kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód bármely más formájának, illetőleg a fegyveres konfliktusnak áldozatává vált bármely gyermek testi és szellemi rehabilitációját és a társadalomba való beilleszkedését megkönnyítsék. Ennek a rehabilitációnak és a társadalomba való beilleszkedésnek a gyermek egészségét, önbecsülését és emberi méltóságát fejlesztő körülmények között kell történnie. 40. Cikk 1. Az Egyezményben részes államok elismerik a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított, vádolt vagy abban bűnösnek nyilvánított gyermeknek olyan bánásmódhoz való jogát, amely előmozdítja a személyiség méltósága és értéke iránti érzékének fejlesztését, erősíti a mások emberi jogai és alapvető szabadságai iránti tiszteletét, és amely figyelembe veszi korát, valamint a társadalomba való beilleszkedése és abban építő jellegű részvétele elősegítésének szükségességét. 2. Ebből a célból, valamint figyelemmel a nemzetközi okmányok erre vonatkozó rendelkezéseire, az Egyezményben részes államok különösen gondoskodnak arról, hogy (...) b) a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított gyermeknek legalább az alábbi biztosítékokra legyen joga: (...) (vii) magánéletét teljes mértékben tartsák tiszteletben az eljárás minden szakaszában." Kelt Budapesten, 2003. május 12-én, hétfőn Tisztelettel Juhász Géza Habeas Corpus Munkacsoport, igazgató | ||
English version
