Panasz a strasbourgi bírósághoz szexuális zaklatás ügyben

I.
Tényvázlat

Dr. <1. férfi ügyész> fenti magatartását - egy kivétellel - kizárólag olyan esetekben folytatta, amikor kettesben dolgoztunk együtt, így ennek bizonyítására tanúkat nem tudok prezentálni. A kivételes eset 2001. január 21-én történt, amikor egy nyírbátori kihallgatás alkalmával a kihallgatandó személy is észlelte, hogy az ügyész az eljárási cselekmény lefolytatása során egyfolytában a melleimet nézte, s ettől ő is zavarba jött.

Mivel számomra ez a helyzet teljességgel elviselhetetlenné vált, másnap ezt személyes meghallgatás keretében jeleztem a munkáltatói jogkört helyettesítés alapján ellátó dr. <3. férfi ügyész> vezetőügyész-helyettesnek. Ő készségesnek mutatkozott problémám megoldásában, a kialakult feszültség kezelését személyi cserében, a munkavégzés személyi átcsoportosításában látta, ám elsősorban azt tanácsolta, hogy próbáljam az ügyet dr. <1. férfi ügyésszel> megbeszélni.

Ezt megfogadva, beszélgetést kezdeményeztem dr. <1. férfi ügyésszel>, és közöltem vele, hogy mérhetetlenül zavar és emberi, valamint női méltóságomban sért, ahogy diktálás közben a melleimet bámulja. Kértem, hogy változtasson ezen, mert ilyen körülmények között nem tudom vállalni a vele való közös munkát. Ő az állított cselekmény valóságát határozottan tagadta, állításomat felháborítónak nevezte és több kifogást emelt munkámmal szemben, noha korábban elégedetten nyilatkozott róla. Beszélgetésünk végén dr. <1. férfi ügyész> közölte velem, hogy ő sem akar velem a továbbiakban együttdolgozni.

A beszélgetés sikertelensége következtében visszamentem dr. <3. férfi ügyészfőnökhöz>, aki a korábbihoz képest feltűnően elutasító magatartást tanúsított velem szemben. Közölte, hogy egyik ügyész sem akar velem dolgozni, mert félnek, hogy őket is feljelentem valamilyen hasonló koholt vád alapján. A vezetőügyész-helyettes megkérdezte tőlem, hogy kinek higgyen, annak, aki 3 hete van itt vagy annak, aki 13 éve. Megjegyezte, hogy talán túlérzékeny vagyok, és hogy jót tenne, ha elmennék pszichológushoz.

Aznap az állandósult gyomorpanaszom miatt orvoshoz mentem, aki betegállományba vett, ezt követően csupán 2001. február 23-án álltam ismét munkába. Táppénzes állományom időszaka alatt a vezetőügyész-helyettes telefonon többször felvetette a közös megegyezéses munkaviszony megszüntetés lehetőségét, én azonban ezt nem láttam indokoltnak, hiszen munkavégzésem ellen kifogás nem merült fel. Mikor felhívtam dr. <3. férfi ügyészfőnök> figyelmét arra, hogy még próbaidőn vagyok, így azonnali hatállyal, indoklási kötelezettség nélkül felmondhatja a munkaviszonyomat, ő azt válaszolta, hogy rám nézve előnyösebb a konszenzuson alapuló megszüntetése, így könnyebben találok új munkahelyet.

Ekkor egy jogász ismerősömhöz fordultam tanácsért, aki azt javasolta, hogy ne hagyjam, hogy közös megegyezést színlelve megszabaduljanak tőlem, mert az ellenem felhozott indokok nem elégségesek egy egyoldalú munkáltatói felmondáshoz, így egy esetleges munkaügyi pert könnyen megnyernék.

A betegség miatti keresőképtelenségem lejártát követően dr. <3. férfi ügyészfőnök> külön helyiséget jelölt ki számomra, ahol egyedül ültem. 2001. február 23-26. közti napokban azonban egyáltalán nem kaptam munkát, csupán kérésre két igen rövid terjedelmű gépelnivalót.

Dr. <3. férfi ügyészfőnök> kezdeményezésére, 2003. február 23-án utólag jegyzőkönyvbe vettük a korábbi, január 23-i megbeszélésünk tartalmát.

A vezetőügyész-helyettes 2003. február 26-án fegyelmi eljárás megindítását rendelte el velem szemben munkamegtagadásra hivatkozva, melynek eredményeképpen, a 2003. április 27-én meghozott határozatban engem a legsúlyosabb, elbocsátás fegyelmi büntetéssel sújtottak. A fegyelmi eljárás keretében sor került az én és dr. <1. férfi ügyész> meghallgatásán túl a többi ügykezelő, irodavezető, a velem együttdolgozó más ügyész meghallgatására is.

A korábban velem sorsközösséget vállaló munkatársnőim azonban a tanúkihallgatás során már nem ismerték el, hogy ők is tapasztaltak hasonlókat dr. <1. férfi ügyész> részéről. Ezt egyrészt a munkahely féltésének, másrészt annak a ténynek tudom be, hogy hasonló kínos helyzetet nem minden nő él meg ugyanolyan intenzitással.

A fegyelmi határozat indoklása szerint én kellő alap nélkül tagadtam meg a dr. <1. férfi ügyésszel> történő munkavégzést, mivel állításaimat szubjektív érzetemen kívül más módon alátámasztani nem tudtam. A munkamegtagadással pedig - tekintettel az ügyészség létszámára és munkaterhére - a katonai ügyészség feladatainak eredményes ellátását súlyosan veszélyeztettem és akadályoztam a szervezett és gyors ügyintézést.

Felrótták nekem, hogy a fegyelmi biztos azon kérdésére, hogy jogszerűen tagadtam-e meg a munkát az érintett ügyésszel, én nem válaszoltam, valamint hogy az eljárás során a női munkatársaimat megpróbáltam magam mellé állítani. Egyrészt nem látom be, hogy a cselekményem jogszerűségére vonatkozó kérdésre miért kellett volna nekem választ adnom, hiszen ez az ügyben egyáltalán nem releváns. Én nem rendelkezem jogi végzettséggel, nincsenek meg a kellő szakismereteim ahhoz, hogy bármely tevékenységemet én jogilag minősíteni tudjam, úgy vélem ez nem is várható el tőlem. Másrészt a kérdést hasonlónak érzem ahhoz, mintha azt kérdezték volna meg tőlem bűnösnek érzem-e magam. Természetes, hogy én úgy gondoltam jogszerűek a követeléseim, a mai napig hiszek benne, hogy egy nőnek jogában áll olyan munkakörnyezetben dolgoznia, ahol őt, a testét, az érzéseit tiszteletben tartják. Azonban fegyelmi eljárás velem szemben folyt, joggal következtethettem arra, hogy valamely lépésemet a jog szankcionálja. Harmadrészt már a kérdést magát is manipulatívnak véltem, hiszen az én felfogásomban nem munkamegtagadás történt, csupán a munkáltatómtól kértem a munkavégzésemhez a megfelelő környezet biztosítását. Itt jegyzem meg, hogy az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek biztosítása a munkáltatónak törvényből fakadó kötelezettsége lenne, márpedig az ilyen körülmények között folytatott munka engem nem csak idegileg, de fizikailag is súlyosan megviselt. Mindezek alapján érthetővé válik, hogy miért nem válaszoltam erre a provokatív kérdésre, amiből én jól semmiképp nem kerülhettem ki. Ha azt felelem, hogy a munkamegtagadást jogszerűnek ítélem, úgy a fegyelmi eljárást folytató biztos további jogi kérdéseket intézett volna felém, lévén ő jogi végzettségű személy, míg nekem ilyen tudásom nincs. Nemleges válasz esetén pedig saját elbocsátásom indokát adtam volna a munkáltató kezébe. Úgy látszik az általam választott harmadik lehetőség, a válaszmegtagadás sem volt megfelelő választás, hiszen ezt nem csak a fegyelmi határozatban, de a bíróság ítéletének indoklásában is az én rovásomra bírálták el.

A fegyelmi jogkör gyakorlója közismert tapasztalati ténynek tekintette, hogy diktálás közben a szöveget mondó személy a gépírást végző munkatársat visszatérően és hosszabban nézi, ami az írás és a diktálás megfelelő tempójának a megtalálásához szükséges.

A fegyelmi határozat hatálytalanítása tárgyában munkaügyi bírósághoz fordultam. Keresetemben kifejtettem, hogy a fegyelmi határozatot jogszabály-sértőnek tartom a következő indokok alapján:
- munkamegtagadás velem szemben azért sem róható fel, mert 2001. február hónapban dr. <1. férfi ügyésszel> történő munkavégzésre nem kaptam utasítást, így azt meg sem tagadhattam
- a munkáltatói jogkör gyakorlójával mindvégig a kölcsönös megegyezésre törekedtem, csupán azt kértem, hogy az adott körülmények között ne kelljen együttdolgoznom dr. <1. férfi ügyésszel>, viszont bárki mással hajlandó vagyok dolgozni, sőt vállaltam vidéki utakon való részvételt, illetve hogy szabadság, ügyelet idején kivételesen dr. <1. férfi ügyésszel> is dolgozom együtt
- sérelmeztem, hogy a munkáltatómtól a fegyelmi eljárás során, illetve az azt megelőző eljárási aktusok foganatosításánál semmiféle jogi tájékoztatásban nem részesültem
- rámutattam, hogy a munkáltatóm is megsértette az ügyészi törvényből fakadó munkáltatói kötelezettségét, amennyiben 2001. február 23-26. között részemre nem biztosított munkát
- álláspontom szerint a próbaidő alatti azonnali munkaviszony-megszüntetés lett volna ésszerű lépés, ha magatartásom valóban a határozatban foglalt módon súlyosan veszélyeztette volna a munkáltató működését
- elfogadhatatlannak találtam a határozat azon okfejtését, melyben dr. <1. férfi ügyésznek> keresett mentséget, mondván, hogy a diktálás szükségszerű velejárója a szemkontaktus. Egyrészt azért, mert egy gyakorlott diktáló öt perc elteltével rááll a megfelelő tempóra és a későbbiekben már nem szükséges az író személy figyelemmel kísérése, másrészt határozottan fel tudom ismerni a különbséget, ha valaki engem néz vagy a melleimet
- az alkalmazott joghátrányt még abban az esetben is méltánytalanul súlyosnak tartottam, ha a munkamegtagadás jogszerűsége nem nyerne bizonyítást. Ez ütközik a fokozatosság elvével is, hisz az elbocsátást megelőzően nem került sor a munkavégzés alóli felfüggesztésemre, hanem külön irodában biztosítottak számomra elhelyezést és felhívták az ügyészeket arra, hogy adjanak számomra munkát
- keresetlevelemben arra hivatkoztam, hogy a munkáltató megsértette a Munka Törvénykönyvébe foglalt, a rendeltetésszerű joggyakorlásra vonatkozó kötelezettségét, amennyiben nem adott teret a szabad vélemény-nyilvánításnak, valamint nem tett eleget a törvényben előírt szervezési követelménynek, hiszen a munkaszervezet megfelelő átszervezésével megoldhatta volna a felmerült nehézségeket.

Az elsőfokú bíróság 2.M.544/2001/11 számú ítéletével keresetemet elutasította, a fegyelmi vétség súlyával arányban állónak találta az ügyészség által kiszabott fegyelmi büntetést, s annak enyhítésére nem látott alapot.

A bíróság érvelése lényegében arra támaszkodott, hogy a tényállás alapján megállapítható a munkamegtagadás megvalósítása és dr. <1. férfi ügyész> sérelmezett viselkedése nem meríti ki a jogszabályban rögzített együttműködést lehetetlenné tevő súlyos okot, függetlenül attól, hogy az bizonyítást nyer-e vagy sem. A bíróság kifejtette, hogy a munkamegtagadás megvalósításához nem szükséges, hogy az valamennyi munkatárs irányában fennálljon, egy munkavégzésre utasítási joggal rendelkező személlyel való együttdolgozástól elzárkózás is megvalósítja a fegyelmi vétséget. Utalt a bíróság még az én együttműködési készségem hiányára is, ellenben a munkáltató eljárását a kölcsönös megegyezésre törekvésre látta bizonyítékul, s így nem állapította meg a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményének megsértését.

Az elsőfokú ítélet ellen fellebbezéssel éltem, melynek folytán a <megye neve> Megyei Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az elbocsátás fegyelmi büntetést megrovásra enyhítette, jogviszonyom megszűntének időpontját pedig 2001. szeptember 20. napjával állapította meg.

A másodfokú bíróság helyben hagyta a munkaügyi bíróság által megállapított tényállást, kizárólag az abból levont jogi következtetést kifogásolta. Az eset összes körülményeinek mérlegelésével a bíróság úgy ítélte, hogy az elbocsátás eltúlzott szankció a sérelmezett munkamegtagadás esetében. Ennek bizonyítékául fogadta el a megyei bíróság, hogy a munkáltató nem élt a próbaidő alatti munkaviszony-megszüntetés könnyített feltételrendszerével, hogy a munkáltató maga sem ítélte meg tevékenységemet olyan súlyúnak, hogy az, az elbocsátásomat eredményezze, hiszen ő maga törekedett egyéb megoldások keresésére, valamint, hogy a táppénzes állományról való visszatértemkor a munkáltató már nem utasított többször a dr. <1. férfi ügyésszel> való közös munkavégzésre.

A közbenső ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében volt munkáltatóm, a <város neve> Katonai Ügyészség a másodfokú közbenső ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte, melynek a Legfelsőbb Bíróság 2002. november 13-án meghozott határozatában maradéktalanul eleget tett.

A Legfelsőbb Bíróság megerősítette az első és másodfokú bíróságok által megállapított és elfogadott tényállást, melynek értelmében én az adott ügyésszel történő együttdolgozást bizonyított ok nélkül megtagadtam, ezáltal hivatali kötelességemet vétkesen megszegtem. A Legfelsőbb Bíróság indoklásában nem fogadta el a megyei bíróság határozati érvelését. Álláspontja szerint a munkáltatóm közös megegyezéses munkaviszony-megszüntetésre való törekedése nem a kötelességszegés súlyát enyhítette, hanem a jogviszony szükségességére utalt. Kiemelte a felülvizsgálati bíróság, hogy az ügyészségről szóló törvény értelmében próbaidő kikötésére nem volt jogi lehetőség, így a kinevezés ezen bekezdése érvénytelen. Végül a bíróság nem látta bizonyítottnak a jogerős ítélet azon megállapítását, hogy betegállományból való visszatérésemet követően a munkáltató engem már nem osztott be dr. <1. férfi ügyész> ügyészhez.

II.
Jogsértés

A fenti eseményvázlat alapján az Egyezmény 35. Cikkébe foglalt elfogadhatósági kritériumoknak való megfelelés alapján, a 34. Cikk értelmében, panaszolom, hogy a Magyar Köztársaság megsértette az Egyezmény 8. és 13. Cikkeiben rögzített jogaimat, a következők szerint:

Az Egyezmény normaszövege alapján (8. Cikk) "Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák." A 8. Cikk által védett jogtárgyak fogalmi körébe véleményem szerint egyértelműen beletartozik a test - így egyes testrészek és azok összessége - tiszteletben tartásának követelménye is. A szexussal, a szexualitással kapcsolatos jogi problémák a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint is a magánélet viszonyai közé sorolandók.

A test és ez által a személyiség respektálásának kötelezettsége egy abszolút jog biztosítására szolgál, ennek értelmében mindenkivel szemben fennáll. Különösen érvényesülnie kellene ezen jogomnak a munkahelyemen, ahol a nap jórészét eltöltöm, ráadásul a munkaviszony alapján természetesen kialakult aszimmetrikus erőviszony ellensúlyozására engem mint munkavállalót fokozottan kell, hogy védjen. A Munka Törvénykönyve mind normaszövegében, mind miniszteri indoklásában számtalanszor hangsúlyozza a nők mint fokozott védelem alá eső munkavállalói csoport pozitív diszkriminációjának szükségét. Ennek ellenére a velem szemben folytatott eljárás során semmi jelét nem észleltem annak, hogy engem minimum egyenrangú félként kezeltek volna.

A magánéletem tiszteletben tartásához fűződő alapvető jogom része, hogy hozzám a munkahelyemen ne két mellként, hanem munkatársként viszonyuljanak, hogy ne érezzem magam kínosan és kellemetlenül azért, mert a főnököm folyamatosan a testemet fürkészi. Véleményem szerint a jogsértés abban az esetben is megvalósul, ha a fent leírt magatartás nem párosul verbális, fizikai vagy szexuális tevékenységgel, zaklatással.

Álláspontom szerint egyértelműen sérül az Egyezmény 8. Cikkében védett jogom azáltal, hogy a munkaviszony kezdetét megelőző felvételi procedúra keretében engem a családi állapotom felől kérdezett a munkáltató képviselője.

Fentieken felül és azokkal összefüggésben, panaszolom, hogy velem szemben nem érvényesült az Egyezmény 13. Cikkében deklarált hatékony jogorvoslati jog.

"Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságjogait megsértették, joga van ahhoz, hogy a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg."

Tapasztalatom szerint ügyemben teljes mértékben hiányoztak a jogorvoslat érvényesülésének feltételei, így értelemszerűen mellőzhető annak vizsgálata, hogy ezen eszközök hatékonyak voltak-e.

A Munka Törvénykönyve 4. § 2. bek. a rendeltetésellenes joggyakorlás exemplifikatív felsorolásában kiemeli a joggyakorlás más zaklatásával párosuló esetét. Az ügyemben eljáró magyar bíróságok egyike sem kívánt bizonyítást felvenni annak érdekében, hogy megállapítsa, történt-e esetemben ilyen jellegű zaklatás. Az első fokú munkaügyi bíróság a bizonyítási eljárás keretében meghallgatta az alperes katonai ügyészséget képviselő <3. férfi ügyészfőnököt>, a személy szerint érintett <1. férfi ügyészt>, valamint <3. titkárnőt> és <2. titkárnőt>, akik korábban dolgoztak dr. <1. férfi ügyész> mellett, továbbá <4. titkárnőt>, aki az utólag felvett jegyzőkönyv elkészítésében működött közre. <3. titkárnő> és <4. titkárnő> tanúkénti meghallgatása kizárólag arra irányult, hogy ők a <1. férfi ügyésszel> való munkavégzés során tapasztaltak-e az általam panaszoltakhoz hasonlókat, míg <4. titkárnőt> csupán a jegyzőkönyv felvétele alkalmával tett nyilatkozataimról kérdezték. A bíróság nyilvánvalóan nem törekedett annak bizonyítására, hogy engem a munkahelyemen ért-e szexuális zaklatás, hiszen az, hogy más kolléganőim tapasztaltak-e ilyen jellegű inzultust, természetesen nem bizonyítja akár annak megtörténtét, akár annak ellenkezőjét az én viszonylatomban, ezzel szemben elmulasztotta a bíróság az egyetlen olyan tanúnak, nevezetesen a nyírbátori szolgálati utunk alkalmával kihallgatott személynek a meghallgatását, aki arra nézve tudott volna vallomást tenni, hogy az ügyész a diktálás alkalmával velem szemben hogyan viselkedett. Az eljáró bíróságok megelégedtek azzal, hogy elfogadták a fegyelmi eljárásban megállapított tényállást, mely több szempontból is kétes értékű. A fegyelmi vizsgálatot a munkáltató képviselője folytatta le, aki természetszerűleg nem tekinthető semlegesnek. Ezt csak fokozza, hogy a fegyelmi biztos a bepanaszolt féllel azonos pozícióban dolgozik, így egyrészt ösztönösen vele érez sorsközösséget, másrészről pedig a meghallgatott tanúk (ügykezelők) fölött áll a munkahelyi hierarchiában (főnök-beosztott viszony), ami szintén nem segíti elő a tanúk befolyásmentes vallomástételét. Kifogásolom, hogy a "vétkességem" megállapítását attól tették függővé a fegyelmi eljárásban, hogy a zaklatás bizonyítást nyer-e, noha az ilyen típusú cselekedetekre jellemzően az elkövető és a sértett kizárólagos jelenlétében kerül sor. Egyetlen olyan eset került említésre, ahol ennek szemtanúja volt, az általam megjelölt személy azonban a fegyelmi eljárásban sem került kihallgatásra.

Jogorvoslati jogom hiányára utal az is, hogy míg dr. <1. férfi ügyész> ártatlanságának bizonyítására mind az ügyészség, mind a bíróság oly módon törekedett, hogy a vele együtt korábban dolgozó nőket kérdezték arról, hogy őket is érte-e az enyémhez hasonló negatív élmény, s mivel ezt mindenki tagadta, így azt a következtetést vonták le, hogy nem életszerű, hogy valaki csak egy munkatársát zaklassa a többieket nem; ugyanakkor az én esetemben, soha, egyetlen eljáró szervben nem merült fel, hogy mi lehetett az indítékom arra, hogy kezdeményezzem az átszervezést. Minden észérv ellene szól, hogy napvilágra kerüljön ez az ügy, hisz engem hurcolnak meg, mind a kollégák, mind a vezetők körében népszerűtlenné válok, az én munkám és magánéletem kerül górcső alá, és, ha az elbocsátás nem is merült fel bennem, azért valamifajta retorzióra számítottam. Látható módon az életszerűségre, a józan ész logikájára az eljárás során csak a zaklató felmentése okán hivatkoztak az eljáró hatóságok, a zaklatás bizonyítására, az én védelmemre azonban ezek nem merültek fel elfogadható érvként.

Ráadásul, ha valóban csak az én képzeletem szüleményéről lenne szó, az sem életszerű, hogy csupán az egyik ügyésszel szemben fogalmaztam meg "vádjaimat", a túlérzékenység, a kitaláció nem szokott egyetlen személy korrelációjában megjelenni. A magyar jogorvoslati eljárásból azonban ez az elem is kimaradt.

A magyar jogrendszerben - és értesüléseim szerint ebben azóta sem történt változás - a munkahelyi szexuális zaklatással egyetlen jogszabály vagy jogszabálynak nem minősülő alacsonyabb szintű jogforrás sem foglalkozik. Ez azt jelenti, hogy sem a munkahelyi szexuális zaklatás jogi fogalma nincs definiálva, sem annak szankciórendszere nincs kidolgozva. Mivel teljes mértékben hiányzik az anyagi jogforrás, így értelemszerűen annak speciális eljárási szabályai sem léteznek. A munkahelyi szexuális zaklatás fentiekben vázolt kivizsgálására kizárólag az ellenem folyó fegyelmi eljárás keretében került sor.

A Munka Törvénykönyvének a hátrányban részesítést tilalmazó és az előnyben részesítési kötelezettséget előíró 5. §-át az európai uniós jogharmonizációs kötelezettség nyomására iktatta a jogalkotó a törvénybe. Ezzel összefüggésben bevezette a fordított bizonyítási teher jogintézményét. A fordított bizonyítási kötelezettség alapján a törvényalkotó vélelmezi a munkáltató jogsértését, a bizonyítás pedig arra irányul, hogy a munkáltató kétséget kizáróan alá tudja támasztani diszkriminációmentes eljárását. A módosítás indoklása szerint ezzel az eszközzel kívánta biztosítani az állam a fegyveregyenlőség elvének érvényesülését, vagyis, hogy az egyenlőtlen pozícióban lévő felek az eljárás során kiegyensúlyozottabb erőviszonyban gyakorolhassák perbeli jogaikat és kötelességeiket. A munkahelyi szexuális zaklatás esetében a diszkrimináció hatványozottan jelenik meg. Esetemen szemléltetve, beosztott áll szemben főnökkel - aki ez esetben ráadásul jogi végzettséggel rendelkezik - nő állítása áll szemben férfiéval, ezt csak tetézi, hogy maga az inzultus, szinte mindig tanúk jelenléte nélkül történik.

Mivel jogi eszköz nem állt rendelkezésemre, az egyetlen lehetőségem az volt jogaim érvényesítésére, ha elkerülöm dr. <1. férfi ügyésszel> az érintkezést, ezért kezdeményeztem áthelyezésemet. Nézőpontom szerint joggal való visszaélés valósult meg, amikor a munkáltatóm kvázi jogos védelmi helyzetemet munkamegtagadásként interpretálta és ezt használta fel jogalapul az elbocsátásomhoz. A büntetőjogból vett jogintézmény említése nem véletlen, analógnak érzem vele a helyzetemet. A Büntető Törvénykönyv a jogos védelmet a büntethetőséget kizáró okok között szabályozta, elvi okát pedig azzal magyarázza, hogy az állam - szervei útján - nem képes jelen lenni mindazon esetekben, amikor az állampolgárt jogtalan támadás éri, ezért felhatalmazza az egyént, hogy bizonyos keretek között magát megvédje. Mivel Magyarország a munkahelyi zaklatás jogszabályi rendezését mind a mai napig nem végezte el, így állampolgárai kezébe nem adott semmilyen jogi eszközt a maguk megvédésére. Úgy gondolom, hogy az általam alkalmazott lépések és a békés megegyezésre törekedés semmiképpen nem minősíthető vétkes munkamegtagadásnak, ez csak abban az esetben értelmezhető ily módon, ha a jogalkalmazó figyelmen kívül hagyja a jogalkotó mulasztásos jogsértését.

Kérem a T. Bíróságot, hogy amennyiben esetemben nem látja megállapíthatónak a 8. Cikk megsértését, akkor is vegye figyelembe a 13. Cikk megsértésére vonatkozó kérelmemet. Ezt a kérelmet a Bíróság Klass and Others v. Germany judgment of 6 September 1978 ügy kapcsán kifejtettekre alapítom, melynek értelmében a 13. Cikkre hivatkozásnak nem előfeltétele valamely másik Cikk tényleges sérelme, ha az ezen Cikkre történő hivatkozás érdemi, az Egyezmény tárgyi hatálya alá tartozó kérdéssel kapcsolatos és nem nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen az Egyezménnyel, illetve nem nyilvánvalóan alaptalan.

2003. november

Tisztelettel: