Kinek nem érdeke a csoportok érdeke?

A törvényt még meghozatala előtt több kisebbségi csoport, így például a romák és a nők jogvédői is kifogásolták, mert már a törvénytervezet sem adott megfelelő választ az egyes csoportok problémáira. A kormányzati politikusok és szakemberek a vitákban "oszd meg és uralkodj" retorikát alkalmaztak: a bírálatokat azzal hárították el, hogy a törvényt nem lehet egyetlen társadalmi csoport speciális igényeihez igazítani, mert a törvény úgymond, általánosságra törekszik.

Nem is ez a baj: mi is úgy véljük, hogy lehetséges és szükséges jó általános szabályokat alkotni. Csak éppen ez sem sikerült. A kormányzati nyilatkozók mintha nem vették volna észre, hogy a bírálatok főként a törvény általános szabályainak feltűnő hiányosságait érték. A törvény a jogsértett polgárok számára mindössze formális jogorvoslati eljárások megindítására nyújt lehetőséget: egyáltalán nem mozdítja elő, hogy a jogsértett polgárok valóságos, hatékony eszközöket, ösztönzést és szakmai támogatást kapjanak jogaik érvényesítéséhez. Például nem kínál számukra egyszerű eljárásban elérhető jóvátételi díjat. Emiatt sem a romákat, sem a nőket, sem a fogyatékosokat, sem más diszkriminált csoport tagjait nem biztatja jogaik érvényesítésére. Tudniillik a fent említett csoportokban nem hemzsegnek az olyan emberek, akik "elvi megfontolásokból az igazukat szeretnék bizonyítani", miközben a diszkrimináció hatásaként az éhhalállal küszködhetnek. Ha mégis megteszik, az állam jussolhat: a bírság az államkasszát illeti. (Az elvekért való pereskedés a többségi csoportok jómódú tagjaira jellemzőbb, ezt azért a kormány is tudhatná. Például a férfiak és nők egyenlősége tárgyában túlnyomórészt férfiak fordultak az Alkotmánybírósághoz állítólagos sérelmeikkel.)

A jogvédő szervezetek számára csupán perindítási jogokat ad a törvény, de nem javítja a szervezetek működési feltételeit. Így egyetlen kisebbségi csoport jogvédő szervezetei sem fognak jobban működni a törvény hatására. Az antidiszkriminációs hatóság döntéseinek felülvizsgálatára kizárólag a Fővárosi Bíróság illetékes. Ez erősen gátolni fogja a vidékiek jogérvényesítését.

A törvény a megkülönböztetések számos forrását negligálja. Nem mozdítja elő a diszkriminatív bírósági ítéletek visszaszorítását, de még csak kutatásuk lehetőségét sem teremti meg. Tehát nem fognak kevesebb diszkriminációt elszenvedni a bíróságokon sem a romák, sem a nők, sem mások - és sem a közvélemény, sem a jogászszakma nem fog többet megtudni e diszkriminációk létéről és káráról. A törvény még csak nem is ígéri a közvetett diszkriminációt előidéző jogszabályok feltérképezését és módosítását. Ennélfogva ezek a jogsértő szabályok nem fognak gyorsabban eltűnni a hatályos jogszabályokból a törvény hatására. A törvény nem tűzi ki célul a tankönyvek megtisztítását az előítéletektől. Semmi módon nem kompenzálja a többszörös kisebbségek sajátos nehézségeit, például az eljárásindítás és a bizonyítás terén. Ezért sem a roma nők, sem a fogyatékos nők, sem a roma fogyatékosok nem fognak megbirkózni a számukra különösen nehéz eljárásjogi akadályokkal.

A Köztársasági Esélyegyenlőségi Programot a törvény különálló, a kormányzás egészétől elszigetelt intézkedéscsomagként fogja fel, mely nem szerves része a kormányzati ágazati tevékenységeknek, hanem csak egy EU-színű dekoráció a kormány kalapján. Az esélyegyenlőség szempontjai tehát nem fogják szükségszerűen áthatni sem az oktatási, sem az áldozatvédelmi, sem az egészségügyi politikát.

Vagyis a törvény nem azért nem fogja előmozdítani a romák, vagy a nők jogérvényesítését, mert általánosnak kell lennie, hanem azért, mert általában sem alkalmas a jogvédelemre. Tévednek tehát azok, akik a törvény gyengeségét azzal védik, hogy "nem lehetett a törvényt egyetlen társadalmi csoport igényeihez igazítani". Egyik csoport sem kérte, hogy kizárólag rá szabják a törvényt. Csak azt, hogy a törvény érdemben kezelje az általuk védett kisebbség problémáit. Számos olyan jogvédelmi eszköz bevezetését mulasztották el, mely valamennyi kisebbségi csoport jogegyenlőségét előmozdíthatná.

Sajnos az Igazságügyi Minisztérium szakemberei nem vették a fáradságot, hogy az egyes kisebbségek sajátos problémáit végiggondolják, összehasonlítsák és fölfedezzék a tényleges orvoslásukra alkalmas eszközök közös vonásait. A törvény így tehát úgy lett általános, hogy a diszkriminációt elszenvedő csoportoknak az általánosságok szintjén ígér jogvédelmet, miközben egyetlen csoport sérelmei ellen sem nyújt konkrét és hathatós védelmet. Minden kisebbségi csoportnak egyforma jogvédelmet ad - a nullához közeli szinten. Márpedig mindenki tudja: a törvény erénye az, ha alkalmazható.

A törvénynek az IM és Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter által levezetett "társadalmi vitája" során egyetlen - legkevésbé sem kisebbségi helyzetű - csoport ért el a átütő sikert: a versenyszféra nyomására (és a szakszervezetek nőtagozatai ellenében) a kormány kivette a törvénytervezetből az a passzust, mely szerint a magántulajdonban álló, sok főt foglalkoztató munkáltatók kötelesek lettek volna esélyegyenlőségi tervet alkotni. Bernáth Ildikó FIDESZ-képviselő módosító javaslatban indítványozta a magánmunkáltatók kötelezésének a törvényszövegbe való visszatételét, mivel "karrier és fizetés tekintetében jelentős hátrányos megkülönböztetés a versenyszférában éri a nőket". A magát baloldalinak nevező MSZP szavazta le az indítványt. Ez százszor többet számít, mint az, hogy hány magas pozíciót töltenek be alkalmas vagy alkalmatlan politikusnőkkel.