Ki döntsön a gyermekről?

Az Alkotmánybíróság idén kíván határozni az ún. abortuszkérdésben benyújtott indítványok sorsa felől. Nehéz ügy lesz. Emlékezzünk csak a dávodi kislány tavasszal nagy port felvert esetére, amely bizony nem zárult le megnyugtatóan. A kérdés továbbra is rejtett bombát tartalmaz, mert két olyan nézet csapott ott is össze, ahol mély igazságok rejtőznek mindkettőben. De a köztük levő, teljes holtpontra jutott engesztelhetetlen harc azt sejteti, hogy az igazi megoldást máshol kell keresnünk. Gondoljuk hát át mégegyszer a megszületendő gyermek dolgát.

Az emberek jelentős része akkor nem értett egyet az Alfa-szövetség nem túl szerencsés kezdeményezéseivel. Valószínűleg azért, mert rá akartak erőszakolni a lányra egy olyan gyermeket, akit ő nem akart, akit nem lett volna képes normálisan felnevelni, valamint azért, mert egy meg sem született emberi lényt számára súlyosan hátrányos életesélyekre, életkörülmények közé akartak kényszeríteni. Gondoljunk azonban bele, hogy amikor terhesen ma egy nő egy olyan lény sorsáról hoz döntést, amelynek a génállománya csak a felerészben az övé, és akiért majd minden törvény és minden morál szerint csak felerészben lesz felelős, akkor egy férfira ráerőszakol egy olyan gyermeket, akit ő nem akar, akit az nem lenne képes normálisan felnevelni, és egy meg sem született emberi lényt számára súlyosan hátrányos életesélyekre, életkörülmények közé akar kényszeríteni.

Véleményem szerint élete folytatásáról minden embernek egyformán joga van dönteni. És kötelessége is, vállalva az ezzel járó felelősség súlyát. A születendő gyermek sorsát illetően két egybehangzó igennek kellene elhangoznia, mint ahogy gyakorlatilag mindig mindenhol - egészen a huszadik század második feléig - így is volt az emberi kultúrákban, amióta csak kitalálták a házasság intézményét, két ember szerződését arra, hogy közös utódokat hozzanak létre és azokat felneveljék. A közös felelős döntés pedig egybeesik a gyermek érdekével, hogy szeretetben és biztonságban születhessen.

Régen nem létezett családtervezés, csak primitív fogamzásgátlás, életveszélyes abortusz és elterjedt csecsemőgyilkosság. Ez változott meg gyökeresen a hatvanas évektől, a hormonális fogamzásgátlók megjelenésével, és ez a forradalmi esemény meg nem történté akkor sem tehető, ha valaki azt úgy látná jobbnak. Mindenesetre ez a felfedezés felszabadította a női szexualitást, lehetővé tette a családtervezést és a Föld túlnépesedését is meg fogja akadályozni. Távolról sincs azonban minden rendben.

Legyen bármilyen tökéletes is a tabletta, valamilyen hibaszázaléka azért van (ha a századrésze is a condoménak). Teherbe esik a nő. Ha nincsenek meg a feltételei a felelős gyermekvállalásnak, és ő ezt átérzi, abortuszra kényszerül. A férfi meg veszi a kalapját. De miért? Együttlétük kockázatából neki is ki kellene vennie a részét, legalább megfelelő anyagi kompenzációt, fájdalomdíjat nyújtva a számára (és a társadalomnak). Ma a férfiak viselkedhetnek kívülállóan és felelőtlenül - nemcsak az arányos hozzájárulásra, de még felelős megnyilatkozásra sem kötelezhetők.

És ha a nő felelőtlen? Ha fogja magát és megszüli a gyermeket, esetleg eszköznek használva fel azt anyagi előnyszerzésre (több nyugati országban nagyságrenddel nagyobb támogatás jár ekkor neki, mint minálunk)-, eszköznek használja férjfogásra, vagy pedig csak egyszerűen át nem gondolt önös elhatározásból. Az így születő gyermeket érzelmi labilitás, nemi identitásának nehézségei, a társainál alacsonyabb intelligenciahányados fenyegeti, esetleg egy a részéről meg nem szolgált gyűlölet az apjától, akit belerángattak egy kemény és tartós anyagi és érzelmi teherbe. Az anya is magányosan fog küszködni, kisebb-nagyobb mértékben a társadalom segítségére szorulva. A társadalom pedig befektetésével nagy eséllyel újratermeli a támogatásra szorulást, a hátrányos helyzetet a következő generációban. - A relatív nyertes itt is a felelőtlen szereplő: a csak a maga (vélt) érdekeit szem előtt tartó nő.

Pedig nem lenne olyan nehéz méltányosan és célszerűen szabályozni a reprodukció kérdését. Egy párkapcsolat esetében, amennyiben az házasság, a gyermekvállalás szándéka lehetne az alapfeltételezés, ha nem, akkor annak az ellenkezője. Ezt a partnerek írásban módosíthatnák mindkét esetben. Így házasságban és házasságon kívül is lenne előre vállalt apaság. Ha pedig ilyen egy adott szituációban nem volt, a teherbeesett nőnek a férfival utólag kellene megegyeznie gyermekvállalás kérdésében. Amennyiben nincs két igen, akkor a nő szülhetne ugyan magának, de ebben a nemkívánatos, nem preferált esetben nem várhatna támogatást sem az apától, sem a társadalomtól (legfeljebb egy meddő házaspártól, ha átadja nekik a gyermekét). A másik eset az abortusz, amelynek terhéből a férfinak is ki kell vennie a maga részét (az apa személye most már az embriónál is megállapítható). Egy gyorsan eldöntött-lezárt abortusz pedig ma már veszélytelen eljárással bonyolítható volna le.

A gyermeknevelés komoly felelősséggel jár. Jelenleg viszont a pálya felelőtleneké. Ma Magyarországon egy évben kb. 75 ezer abortusz történik (pedig még nincs is engedélyezve az abortusztabletta). A statisztikák szerint a nők 90 százaléka védekezik, de védekeznek a férfiak is. A nagyszámú abortusz, az otthagyott vagy megölt csecsemők véleményem szerint nem magyarázhatóak teljesen a védekezés hibaszázalékával és a felvilágosulatlansággal sem. Sok nő esik teherbe ma is azért, hogy férjet szerezzen. Ennek tényleg lehet a következménye egy kikényszerített, rossz házasság. (Nem mintha a férfiak nem akarnának ugyanúgy utódot, de van, aki jobb férjre pályázik, mint amire érdemes.) Ezt vagy eléri, vagy jön az abortusz, ha pedig megszül, a kórházban lemondhat gyerekéről (mert az anyának ehhez joga van, az apának soha).

A tisztességtelen, erőszakos módszerekkel operáló nő tehát sokszor érvényesül felelős és érdemes nőtársai rovására, akik hoppon maradnak, vagy tovagyűrűzik az össze nem illés a párok között. Minden ponton az van beépítve a jelenlegi játékszabályokba, hogy a fairen játszó a rövidebbet húzza, a tisztességtelen nyer. (De csak rövidtávon. Negatív összegű játék lesz abból, ami eredetileg mindenki számára jónak lett kitalálva: a szerelemből és a gyereknevelésből).

Házasságban is akarhatja irracionálisan az anya a gyermeket, míg az apa józanabbul mérlegelne. (Lehet ez fordítva is, nem tudjuk. Egy férfi hiába akar gyermeket, egyedül nem képes rá.) A megbeszélés kényszerének hiánya miatt az egyedülálló vívódásban aztán el lehet jutni a csecsemőgyilkosságig is.

Jelenleg a párkapcsolatok-családok sokszor létre sem jönnek (Magyarországon már húsz százalékos a családon kívüli szülés aránya, ahol a narcisztikus önérvényesítés a legfőbb indok). Vagy instabil családok jönnek létre, mint az előbb utaltam rá és jön a válás. Pedig nagyon fontos lenne a választás igazi szabadsága, mert a jó párkapcsolatok garantálnák leginkább a szülőkedvet, és a "minőséget" is. Mindannyiunknak potenciálisan nagyon sok gyermeke lehetne, de arra vágyunk, hogy az a mondjuk kettő-három, akit szeretnénk és felnevelni képesek vagyunk, az optimális körülmények között szülessen meg, legfőképpen pedig az ideális partnertől. A születésszabályozást lehetővé teszi a modern kor, de a gének, ösztönök mozgatóerejét sem szabad büntetlenül feledni. Az embergyerekeknek az állatfajok kicsinyeihez képest nagyon hosszú nevelkedésre, tanulásra van szükségük. És ehhez mindkét szülőjükre szükségük van. (A párok összeforrasztását az embernél az a biológiai csel is segíti, hogy az emberi faj esetében nincs párzási időszak s. í. t.)

Az ember monogám és poligám egyszerre. Állati létéből, a főemlősöktől a poligámiát hozta, de maga az emberi princípium a monogámiában létezik. Háborúkban, mikor a halál lebeg a fejük felett, a férfiak erőszakosan szétszórják magvaikat. A béke, a civilizáció, a humánusnak kívánt emberi lét viszont másról szól.

Az a szabályozás, ami most van, egyaránt ellentmond az évmilliós, mélyből vezérlő ösztönöknek, a morálnak, az elemi jogérzéknek és az emberiség kulturális örökségének.

A magzatvédők (pro life oldal) tudják, hogy az, ami régen működött, jobb volt. De nem veszik észre, hogy az már nem állítható helyre és hogy megnyílott a lehetőség a sokkal tökéletesebbre. Az ő gondolatmenetük, mely szerint minden gyermeket meg kell tartani, függetlenül attól, hogy a szülők fel tudják-e nevelni őket, csak az engelsi vízióba illeszthető bele logikusan: a szülőktől leválasztott és közös karámban cseperített gyerekek elképzeléséből. Ugyanide vezet sarkított esetben el a másik tábor, a pro choice családtagadása. (A két irányzat tehát végigvitt logikájában összeérne). Azonban ez az elképzelés annyira ellentmond a természetnek és géneknek, hogy még Sztálinnak sem sikerült e ponton megerőszakolnia a valóságot.

Képzeljünk el még valamit: mi történne, ha a férfiak számára állna rendelkezésre tökéletes fogamzásgátló, míg a nőknek csupán tökéletlen. (Az, hogy a nőknél van a biztos fogamzásgátlás, nem erkölcsi, jogi vagy más elvi megfontolás következménye, ennek pusztán technikai okai vannak). - Ekkor a férfi teherbe ejthetne egy nőt, ha úgy akarná (pl. ha az praktikus okokból megbízna benne). A második kontroll, az abortusz ez esetben is a nők kezében maradna. De hát így is elég gusztustalanul hangzik a dolog.

Most viszont az összes lap a nők kezében van a reprodukció terén. Míg a hagyományos férfi-területre, a külvilág szférájába a nők sikeresen betörtek, az intim-érzelmi szférát illetően, amelyet eddig is ők birtokoltak, bizonyos tekintetben a kontrolljuk még erősebb. Paradox módon ez nem mindig előnyös a szebbik nem számára. Ha a nő dönt a gyerekről, hozzá is van ahhoz kötve. Ez pedig olyan elvárásokban nyilvánul meg felé, amely ellentmondásban van a nemek egyenjogúságával.

A dávodi esetben az apa "vállalta" a gyermeket. Nyugodtan dobálódzhatott ilyesmivel, kijelentésének semmilyen súlya sem volt. Reményei szerint ez majd számít a megrontási vád elbírálásában. Egy ismerősöm terhes partnerének - akiről tudta, hogy elveteti a magzatot - mosván kezeit kijelentette, hogy ő magzatvédő, tartsa csak meg a gyereket. Ügyes.

A hamis jobban járhat rövid távon, az emberi nem hosszú távon mindenképp rosszul. Át kellene a javasolt pro human race megoldást gondolni . . .